Kicsi hazugságok, de nagy erővel bírnak

Finom lett – mondjuk arra az ételre is, ami egyébként egyáltalán nem ízlett, és még mosolygunk is arra, aki az ételt elénk rakta. Mosolygunk és füllentünk, mert nem akarjuk megbántani őt. Mosolygunk és füllentünk, mert a másik nagyon is sok energiát rakott abba, hogy meleg ételt tegyen az asztalra.

Mosolygunk és füllentünk, így a következő héten pontosan ugyanazt a „nemszeretem” ételt leszünk kénytelenek majd elfogyasztani. Akkor újra füllentünk és marad minden a régiben. Marad minden így egészen addig, amíg valami egészen más dolog miatt össze nem kapunk, és akkor ez is kifakad belőlünk. Akkor jól megmondjuk, hogy egyébként főzni se tudsz. Vagy éles hangon megkérdezzük, hogy szándékosan tesz e elénk minden hétvégén tojásos ételt, amikor tudja, hogy nem szeretjük a tojást.

Akkor jól kifakadunk, megmondjuk a tutit. Hirtelen túl őszinték leszünk.

Pedig lehetnénk aktuálisan is őszinték. Mondhatnánk például azt (az eredeti példánál maradva), hogy igazán értékelem a munkádat, nagyon jólesik, hogy ennyit dolgozol értem, de sajnos én a tojást nem szeretem. Megtennéd, hogy ha engem látsz vendégül, akkor nem teszel tojást az ételbe?

Mert lehet a másiknak bármit mondani, nagyon kedvesen, végtelenül finoman is. Akár úgy is, hogy közben megfogjuk a kezét, magunkhoz vonjuk őt, megsimogatjuk az arcát. Éreztetjük vele, hogy fontos számunkra, és amit mondunk, az nem a személyét illető kritika, csupán egy őszinte visszajelzés annak érdekében, hogy legyen kedvünk minden vasárnap az ő asztalához leülni.

Naponta több tucat hazugság hagyja el a szánkat. Ezek jelentős része tartozik a kegyes hazugságok csoportjába. Nem állítjuk azt, hogy nem segítenek aktuálisan egybetartani a világunkat a kegyes célból kimondott hazugságok, de azt igen, hogy nem tudjuk milyen lenne az a világ, ahol szükségtelenek volnának. Egy olyan világ, tele olyan kapcsolatokkal, ahol az őszinteséget nem kísérné arrogancia. Ha a másik nem érezné arroganciának, pökhendiségnek, lekezelésnek vagy bántó kritikának az őszinte szavakat.

Őszinte leszek: vérig tudok sértődni én is apró dolgokon. Sokszor esik rosszul egy-egy visszajelzés, de később, a szituáció feldolgozása során gyakran állapítom meg magamban, hogy nem akart az a másik ember személyemben bántani. Csak adott egy jelzést arról, hogy véleménye szerint ez vagy az nem oké. Nem azt mondta, hogy én nem vagyok alkalmas, jó, ügyes vagy belevaló. Nem engem becsmérelt, én ott és akkor mégis úgy éreztem.

Mintha minden visszajelzés csak és kizárólag kritika lehetne, pedig dehogy.

Dolgozom ezen sokat, van vele feladatom nekem is.

Dolgozom azon is, hogy merjek őszinte lenni más emberekkel akkor is, ha nincs tétje a dolognak, vagy van tétje, de az a másikat építhetné. Mert a legtöbbször akkor szólunk (akkor is csak hosszú idő után) ha érint minket a másik tette vagy viselkedése. 

A másikat érintő, csak neki segítő őszinte visszajelzés lehet például a barátnőnk felé az, ha megmondjuk neki, az aznap viselt ruha nem áll annyira jól neki.

Mi történik a legtöbb esetben? Meglátjuk a másikat, a nyakába borulunk és megdicsérjük, hogy milyen csinos. Még szebb, mint tegnap volt. Holott mondhatnánk neki, hogy adott ruhának nem annyira előnyös a szabása, vagy kicsit sápasztja a szín. És rögtön hozzátehetnénk, hogy amit tegnap viselt, az viszont szenzációs. Mondhatnánk neki szívből és őszintén, hogy „Édesem, neked a piros áll jól igazán. Amikor pirosat húzol magadra, még a Nap is fényesebben süt.”

És pont. Mert a dicsérettel már el is űztük azt a pillanatnyi kellemetlen érzést, amit az őszinteség okozott és meg is erősítjük egy jó dologban. A dicséret miatt gyakrabban és magabiztosabban visel majd piros színű ruhákat és érezni fogja, hogy abban tényleg ragyog.

Talán az őszinteség adagolásban is az egyensúlyon van a hangsúly. Meg azon, hogy figyelünk nagyon a másikra és nemcsak a baklövéseit vagy a mellényúlásait vesszük észre, hanem mindent, ami ő maga. Mert akkor mindig lesz mit előhúzni a szívünkből. Amivel el tudjuk venni az élét az esetleg bántó őszinteségnek.