A társas magány tragédiája – mióta nem figyelünk már oda egymásra?

SZPSZ

A társas magány tragédiája – mióta nem figyelünk már oda egymásra?

Azt mondják, nem is a hűtlenség öli meg a szerelmet, hanem az, ha elveszik a figyelem a kapcsolatból.

Nem mindegy, hogy két egymás mellett élő embernél kin vagy min van a fókusz. Jó esetben egymáson és a közös úton – a gyakorlatban a legtöbb kapcsolatban minden máson. Egy idő után nagyobb figyelem jut a munkára, a hobbira, a barátokra, a háztartásra, még a gyerekekre is némely kapcsolatban, mint magára a kapcsolatra, még kevésbé arra az emberre, akit egykor társul választottunk. 

Elvész útközben ez a szerelmes lázban még természetes figyelem. Leginkább azért, mert úgy hisszük, figyelünk mi a másikra, hiszen azért vagyunk együtt. Azt hisszük, ha a másik mellett ébredünk, az azt jelenti, hogy a másik a szemünk előtt van. Együtt vagyunk. Összetartozunk. Vele váltunk szót, tehát rá figyelünk. Egyre kevesebbet beszélünk azonban róla, az ő terveiről, álmairól vagy vágyairól, egyre kevesebbet a kapcsolatról. Egyre többet másról. A hétköznapokról.

Persze még azért vele tervezünk... na nem a távoli, közös jövőt, hanem hogy hétvégén ki fog porszívózni, vagy kinek az anyjához kell most már mindenképp átmenni, mielőtt balhé lesz.

Aztán egy idő után már nemcsak a figyelem veszik oda, hanem azzal párhuzamosan a szeretettel teli gesztusok is kikopnak. Nincs ágyba hozott kávé, meglepetés vacsora, a szerelmes szavakkal teli kis cetlik is eltűnnek. Se az egyik, se a másik nem csempészi be útravalóként szép üzenetét a másiknak. Nem akarjuk már, hogy szép legyen a napja, vagy ha igen, megspóroljuk a munkát, ami ezt az akaratot közvetítené a másik felé. Másra kell az az egy perc, és a meglepetés igézete vagy a másik öröme már nem olyan mérce, ami hatna ránk.

Nem írunk szépeket, se vicceset. Nem közeledünk. Nem viszünk semmit. Egy bögre teát se, ha a másik az autót bütyköli. De lehet a bütykölés is elmarad, nem vesződik vele a másik, vigyük szerelőhöz. És ha úgy van, hát porszívózza is ki-ki a maga autóját.

Észrevétlenül távolodunk aztán. És a távolodásnak áldozatul esik az erotika is.

Nem érünk rá. Fáradtak vagyunk. Még ezt be kell fejeznem.

Ma olyan fáradt vagyok. Itthon vannak/ébren vannak a gyerekek. Majd hétvégén. Most ettem, tele hassal nem lehet. Értem, Mucika mit akarsz, de most nekem nem megy, nem erőszakolhatom meg magam, igaz?

És ahogy innen is, onnan is lepattan a közeledés, úgy szerzünk sok sebet. Úgy marad erő nélkül a lendület, úgy marad hoppon a szerelem. Tétova kísérletek jönnek, aztán elmaradnak azok is. Minek az erőlködés? Jól van az így is. Még csak két hét telt el, belefér. Ugyan, erről mások is hazudnak. Ki tudja fenntartani az igézetet egy éven, két éven, húsz éven, egy életen át? Mások is horkolnak, csapkodnak álmukba, másról is lehúzzák a takarót. Másnak is szűk lesz a hitvesi ágy, meg kényelmetlen, izzadós az alvás. Másnál is tapadássá válik az ölelés, bocs, ez nekem nem megy, megfulladok menten. Mások is költöznek másik ágyba, másik szobába.

És akkor már közös ébredés sincs. Alig marad valami, ami közös. Esetleg a ház, meg a hitelek, meg a gyerek. A tartozások réme. És különben is, azért még döcög a szekér nem? Hát együtt vagyunk, nem? Együtt. Bár a maga univerzumában rekedt egyik is, másik is. Nincs többé közös forgás. Nincs összeolvadás. Külön vásárol, külön eszik, külön alszik, aztán máshol egyik is, másik is.

Pedig csak a figyelem veszett oda. A figyelem az elején vagy útközben valamikor. A figyelem az, ami elmarad.

És akkor jön valaki más, akire lehet fókuszálni. Mert otthon már nem éri meg, vagy azt hiszi, ott már hiába. Fókuszál kifelé, jelen van, csókol, igéz, szerelmes szavakkal szövi tele a másik életét. Gúzsba köt, és vagy sikerül, vagy sem, de egy időre elhiteti azt, hogy lám, így is lehet, és lehet majd egy életen át. De nem lehet. Ha valaki otthon nem fókuszál tiszta szívből, féltőn és igazán, az kifelé is csak ideig-óráig fog – amíg azt hiszi, hogy megéri. Megy az adok-kapok ott is. Minek a teljesség?

Tényleg, minek? Hisz úgyis elmarad.

Ajánljuk még: