Hányszor lehet „második” esély egy párkapcsolatban, ahol gyerekek is vannak?

A Baktay házaspár, Dr. Baktay Miklós és Baktay Zelka a magyarországi pszichoterápiás szakma úttörőinek számítottak az 1990-es években, amikor magánpraxisukat elindították. Egyfelől párban gyakorolják a párterápiát, másfelől módszerük lényege, hogy a közös élményekre, a közös identitás bővítésére helyezték a hangsúlyt, a párkapcsolat erősítése céljából. Amikor arról a bizonyos „cérnáról” beszélgetünk, huszonéves terápiás tapasztalattal világítják meg a legfontosabb szempontokat.

„A párkapcsolat az a boltív, amely tartja a családot, amelyben gyermekek is vannak,

tehát nagyon nem mindegy, milyen téma kapcsán merül fel, hogy van-e második esély. Ez nyilván tűrőképességtől is függ. Nem ugyanarról beszélünk a „na, még most az egyszer kibírom” érzés kapcsán, ha arról van szó, hogy a párunk ismét középen nyomta ki a fogkrémes tubust vagy, ha berúgott és megvert. A gyermekekkel is rendelkező párok esetében a párkapcsolat megtartása vagy felbontása már a gyermekeket is nagymértékben érinti” – mondja a terapeuta házaspár.

A második vagy többedik esély kérdésében tehát nemcsak párkapcsolatunkat, hanem szülői minőségünket is meg kell vizsgálni, pontosabban gyermekeink életminőségét, hiszen szülőtársakként jelenüket és jövőjüket egyaránt meghatározzuk. A rossz minta pedig az ő kapcsolatukra nézve is végzetes lehet.

„A válni készülő szülők általában képesek figyelembe venni a gyermekek jelenét, ám azt kevésbé szokták mérlegelni a párkapcsolati döntéseknél, hogy miközben a gyerek éli a szülők reményei szerinti boldog gyerekkorát, eltárolja azokat az élményeket, azokat a mintákat, amiket lát a szülei párkapcsolatában. Majd, amikor ő felnőttként odakerülne, hogy neki is legyen párkapcsolata, akkor ezek nagyon erősen befolyásolják abban, hogy akar-e elköteleződni, tud-e elköteleződni, gyermeket vállalni” – figyelmeztet a Baktay házaspár, egy alapvető bölcsességgel világítva meg szülői felelősségünk lényegét:

„Nagyon fontos, hogy olyan párkapcsolatban legyenek a szülők egymással, amilyet saját gyereküknek kívánnak nagykorában, amivel ők elégedettek lennének.

És akkor talán a »még hány esélyt adjunk« szempont is kicsit más megvilágításba kerül: ha egy olyan helyzetben maradnánk benne, amit egyébként a gyerekünknek sem kívánnának, és nagyon aggódnánk érte, ha benne maradna, akkor nyilván érdemes megfontolni, hogy biztos, hogy a gyerekek érdekében érdemes-e együtt maradni vagy jobb inkább kilépni.”

Miért csak végső alternatíva a válás? Miért érdemes minden követ megmozgatni a párkapcsolat „meggyógyítása” érdekében? Mert a házastársi szerepből kiléphetünk ugyan, de a közös gyermekekkel való viszonyban szülőtársak maradunk.

„A szülői szerepből nem lehet kilépni. A válással a szülőtársi együttműködés megmarad, hiszen ilyenkor az képezi a párkapcsolati tartalom nagy részét: megmarad a párkapcsolat társas dimenziója is, hiszen a gyerekek közösségét, a származási családokat koordinálni kell. A gyermekes családokban válásnál valószínűleg egyetlen területen tapasztalunk valódi különválást, az érintés dimenziójában, egész konkrétan a szexualitás területén. Ne feledjük viszont, hogy ez amúgy is több életszakaszban nagyon lecsökken, és sokszor az eziránti elvárások mennek a párkapcsolat rovására. Gondoljunk csak arra, hogy egy gyerekágyas, szoptatós anyuka egész másképp áll a szexhez, mint egy focira járó, tesztoszteronnal föltöltött apuka. Tehát ha elfogadjuk, hogy a párkapcsolat jelentős részét a szülőség teszi ki, akkor semmit sem oldunk meg azzal, hogy deklaráltan csak szülőtársak maradunk, érdemes küzdeni a párkapcsolat megmentéséért” – mondja Baktay Zelka.

Fotó: Unsplash.com

Gyakorlatilag szinte minden fiatal pár átélheti, amint a családba érkező gyermek(ek) elviszik a fókuszt a párkapcsolatról az új szerepre, a szülőségre. Többek között azért is, mert ez utóbbi, számunkra új minőséget éppen tanuljuk és nagyon oda akarunk figyelni, hogy jól csináljuk, miközben a már működő párkapcsolatot kissé magára hagyjuk. Például azzal, hogy nem kérünk segítséget a gyerek mellé, hogy elmehessünk kettesben pihenni, kikapcsolódni, egymásra figyelni.

Ez olyan tipikus hiba, ami lassan, de alattomosan távolít el egymástól, egyre lejjebb tolja az egymás iránti tolerancia ingerküszöbét,

mígnem akár kis dolgokban is úgy érezhetjük: „minek tűrném ezt tovább?”

„Ez nagyon fontos: sokszor éppen azt adjuk terápiás feladatnak, hogy kérjenek a gyermek mellé segítséget. A gyerek jó párkapcsolati mintát tapasztal, ha elmegy otthonról anyu meg az apu, és utána boldogan jönnek haza. Nem kell, hogy ő is elmenjen vacsorázni, sétálgatni vagy egy hétvégére, hanem csak látja azt, hogy vannak ilyen idők is, a szüleinek van egymásra szánt idejük is. Többek között ezen is múlik, hogy tudunk-e jó párkapcsolati mintát mutatni. Egyszerű, hiszen ha megnézzük, mit kívánnánk a gyerekünknek, akkor lehet, hogy könnyebben megengedjük saját magunknak is, hogy azt mi is megcsináljuk. Sok olyan esetünk is volt, hogy már deklaráltan megtörtént a válás, aztán újra egymásra találtak, vagyis a szülőtársi kapcsolatra vissza lehet építeni a párkapcsolatot.

Paradox helyzet, hiszen ahhoz, hogy ez sikeres legyen, éppen a szülői szerepet kell »visszaszorítani« egy-egy időre, és kell találni olyan időablakokat – ez a mi terápiánk lényege –, amikor újra teret és időt kap a párkapcsolat” – mondják a szakemberek.

A segítségkérésnek nyilván vannak fokozatai, és egy párkapcsolat megmentéséhez elég mélyre érdemes nyúlni magunkban, hiszen a tét is óriási. A segítségkérést azonban meg lehet tanulni és érdemes is, mert ettől nem csak jobb társak, de jobb szülők is lehetünk. Hogy mennyire lehet egyszerű és mennyit segíthet a segítségkérés elsajátítása? Ezt mutatja meg a Baktay házaspár által kiadott terápiás feladat, ami így hangzik: „Utazzatok el kétnapi járóföldre, úgy, hogy nincs nálatok semmi. Persze, szülőtársak vagytok, úgyhogy leforrasztott fóliában vigyetek igazolványt, hitelkártyát, készpénzt, kikapcsolt telefont. Jussatok haza! Gyalog. Kéregessetek, kuncsorogjatok szállásért!”

Íme egy példa a „feladat” teljesítésére: „A pár hajnalban elutazott, a folyót követve indultak haza. Egy magaslesen töltötték az éjszakát, szúnyogfelhőben. Igyekeztek úgy összebújni, hogy minden szabad bőrfelületük takarva legyen. Lent vaddisznók röfögtek. Hajnalban elgyötörten kóvályogtak tovább. Végre egy faluba érkeztek, ahol búcsú volt. Megkérdezték a sekrestyést, hol kaphatnak ennivalót. Azt lódították, egyéni böjtölő zarándoklaton vannak. A plébános nagy ebédjére ülhettek be, mert két vendég visszamondta a meghívást. Degeszre ették magukat, le kellett volna pihenniük, főleg, mert már az ebédnél is elszundikáltak. Az egyik vendég, látva nyomorúságos állapotukat, elgyötörtségüket, sebes lábukat, felajánlotta, hazaviszi őket. Elfogadták.”

A komfortzónából való kilépés határhelyzet, ahogy a párkapcsolati válság is. Határhelyzetekben pedig beindul a túlélési ösztön, jó eséllyel ennek érdekében összefogásra is hajlamosabbak leszünk. (Nem véletlen például, hogy a nagy világválság idején jelentősen csökkent a válások száma.) Az esetleírásban szereplő felek a hazugságig is elmentek a helyzet megmentése érdekében, ami persze nem méltányolható, de az feltétlenül, hogy „a feladat szellemében jártak el, hiszen együtt, összehangoltan vétettek az eredeti megállapodás ellen – pszichológiai szempontból ez a hazugság is csak arról szól, hogy együttműködtek, közös identitásból cselekedtek. Máig ünneplik házasságuk újjászületését.”

A segítségkérés csak az egyik kulcs, de kétségtelen, hogy sok esetben „a” megoldás lehet arra a bizonyos második esélyre. A legfontosabb, hogy ne mondjunk le a megküzdésről, keressük meg a párkapcsolat újjáépítésének lehetőségeit és kérjünk segítséget ebben – lehet, hogy éppen ez az első lépés, ami a párkapcsolatot és a családot megmentő új élményközösséghez vezet. A boldogságnak ugyanis nem titka van, hanem ára: érdemes alázattal és közös munkával fizetnünk érte.