Mindenkinek kell pár kapcsolat, hogy jó legyen a párkapcsolat?

Erről az a kis történet jut eszembe, mikor egy csinos lány sírdogál a padon, mígnem odamegy hozzá egy kislány és megkérdi, hogy miért szomorú. „Engem nem szeret senki” – jön a felelet. A kislány elgondolkodik, majd megkérdi: „De biztos, hogy mindenkit megkérdeztél?”

Úgy vélem, bármennyire is aranyos a kérdés, a lényeget nem a számosság jelenti. Egyetlen kapcsolaton belül is meg lehet élni a legek magaslatait és mélységeit is, ahogyan végtelen sok kapcsolaton át is el lehet rontani a dolgokat. Ha valaki úgy érzi, hogy őt nem szeretik, akkor ezt fogja tapasztalni minden esetben.

Pont erről szól a párkapcsolat. Előbb-utóbb elkezdünk tükörként működni, ahol épp azt vesszük észre a másikban, amit valahol mélyen nem szeretünk magunkban sem, és ez fájdalmat, vagy talán olyan hiányt kelt bennünk, amitől végül szenvedni fogunk.

Szenvedve pedig nem lehet szeretni. Érezni lehet a szeretetet, a kötődést, de átadni, kimutatni már nem,

mert a másik fél is látja, hogy minden igyekezete ellenére nem vagyunk boldogok. És ez így megy általában kapcsolatról kapcsolatra, keserű tapasztalásokat szül, amik elvezetnek a fenti közhelyekhez és végtelenül sok egyedülálló emberhez. Akik nagyon szeretnének párkapcsolatot, csak hát nem jön. Főleg az nem, amelyik végre más lenne.

És szerintem így lesz ez mindaddig, amíg nem kezdünk el kicsit magunkkal foglalkozni. Szomorú törvényszerűségnek tűnik, hogy aki nem hajlandó erre, az egyre fájdalmasabb, durvább „tanítókat” kap az élettől. A kérdés, hogy hajlandó-e kiszállni ebből a mókuskerékből, vagy maga is a „mind egyforma” mondással és hasonló közhelyekkel menti fel önmagát.

És hogy miképp kezdjünk hozzá?

Mutatom, ami nekem bevált: 

1. Önerőből a legelső lépés lehet egy „fájdalomtérkép” készítése önmagunkról.

Mik azok a dolgok, amik a párkapcsolataimban mindig visszatértek? Mik azok a kijelentések, amik fájtak? Mik azok, amik indulatot, dühöt váltanak ki belőlem? Többször nekiülve, újra és újra átgondolva érdemes mindent leírni, és csak aztán áttérni a kettes lépcsőre.

2. Ekkor feltehetjük a „miért” kérdést.

Miért hat így rám? Mi a hajtóereje? Az igazságtalanság? Önérzetesség? Uralkodási vágy? Birtoklási vágy? Bizalmatlanság? Mégis mi?

3. Ha megtaláltuk a hajtóerőt, amire a legérzékenyebbek vagyunk, akkor érdemes tükörbe néznünk, és tovább kutatni magunkban:

Mi dolgom nekem ezzel? Lehet, hogy bennem is van erre hajlam? Mikor szembesültem először ezzel a dologgal? Gyerekkoromban is találkoztam már ezzel? A szüleimmel való kapcsolatomban van ennek nyoma? 

4.     Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amit én „kiindulópontnak tartok” egy párkapcsolatba lépés előtt.

Elkezdted megismerni magad.

Még ugyanúgy felmerülhetnek a megszokott szituációk, de már tudod magadat kívülről figyelni, és egy-egy helyzetben nyakon tudod csípni a nemrég feltárt „okot”, így határt tudsz neki szabni. Ha valaki ismét az érzékeny pontodra tapintott, már nem kell hosszú időre megsértődnöd, dühbe jönnöd, mert tudod, hogy miért is érzékeny pont ez neked. Persze az inger, a reakciód még elkerülhetetlenül megjelenik, de már könnyebb lecsendesítened megad, és folyamatosan kevesebb időbe és energiába fog kerülni a békéd megtalálása.

Úgy vélem, ez az a minimum, amivel már el lehet indulni egy jobb kapcsolat irányába. Akkor fog igazán működni, ha a másik feled is ugyanezen a szinten van saját önismerete terén, és

ő hasonlóképp munkálkodik magán, nem pedig rád mutogat.

Ha te becsülettel elvégzed a rád eső részét ennek a munkának, biztos vagyok benne, hogy érkezni fog a továbblépéshez a megfelelő társ is. Nem, nem a hibátlan, akivel egy csapásra és örökre tökéletes lesz miden. Az akkor érkezne, ha te is tökéletes lennél.

A megfelelő társ az, akivel együtt tudsz fejlődni, őszintén beszélgetni a kettőtökben lejátszódó érzésekről, folyamatokról, akkor is, mikor a magasban vagytok, és akkor is, amikor a legmélyebben. Ne add fel, és ne várj másra! Kezdd magaddal!