Nem leszek többé senki hazugsága! Egy kijózanodott szerető reménye

Több mint tíz éve él egyedül, egyedül fekszik, egyedül ébred, de azért nincs mindig egyedül az ágyban. Néha van egy-egy románc. Van egy-egy, az életén átutazó ember, aki bekéredzkedik az ágyába is. Ott tölt néhány órát. Elveszi, majd magával viszi, amit abból a kapcsolódásból vinni tud. De azért felturbózódik mindkét fél önértékelése egy rövid időre, mert kell még nőként a férfiaknak a nő, és kell még a nőknek az a férfi. Fifty-fifty. Vagy win-win helyzet, ki hogy gondol ezekre az alkalmakra. Nincs ítélkezés, nem is szabad ítélkezni. Nincs szánalom, nincs semmilyen gondolat a részemről a történet mögé. Tanácsot se adtam, mert minek? 

Egy gond van csupán: a hölgy életébe érkező, az ágyába surranó férfiak jellemzően házasok. Egy másik nő életéből, ágyából érkeznek abba a szobába, és pár órája még egy másik nő párnájára hajtották a fejüket. Reggel még kávét vitt az asszonynak az ágyba az egyik, még a hátát is simogatta, amíg az álmodozva elkortyolta a kávét. Jóleső érzés töltötte el mindkét felet. „Mennyire itt van, mennyire jelen van, még mindig szeret!”, gondolhatja a nő, míg a férfi meg kipipált egy feladatot. Majd nekivág a napnak, indul tovább, a feleség tudomása szerint munkába. Mindenki elégedett, nyugalom van és béke. Pereg egyik nap a másik után.

És akkor az a férfi, aki házas, és aki minden reggel kávéval ébreszti feleségét, más irányba kanyarodik. Nem a munkahely felé veszi az irányt, hanem a negyvenes nő lakása felé. Megissza azt a kávét, amivel az a nő várja. Néha csinos kis szendvicseket is kap, vagy korai ebédet. Hiszen megérdemli, férfi ő a várfalon. Teljesít itt is, teljesít ott is.

Ő becsületes, nem hazudik senkinek. Ezt hangsúlyozza többször is ott, a szobában, ahol a nem hivatalos heti egy-két aktus zajlik. Hiszen itt megmondta, hogy csak ennyit tud adni. Otthon meg nem mond semmit. És ha nem beszél róla, akkor az nem hazugság.

De tényleg ilyen egyszerű ez az egész? Ez tényleg így rendben van? Ha valaki tilosban jár, és ügyesen manőverez, aki szavakkal nem takarózik, az nem is csal? Ha valaki nem tud a hűtlenségről, annak tényleg nem fáj? És mi van akkor, amikor a negyvenes, csinos, okos, életrevaló nő ráébred arra, hogy még sincs ez rendben annyira? Ha ráébred, hogy a románc alapja mégiscsak sunyi hazugság? Ha nem akar többé senki eltitkolt szeretője,

ha nem akar többé senki eleven hazugsága lenni?

Van tovább?

Szeretnék biztatót írni neki, meg az összes hasonló cipőben járó nőnek. Szeretném azt írni, hogy igen, van tovább. Van ennél sokkal jobb, van ennél igazabb. Sőt, bármikor becsengethet az igaz szerelem. Nem a nagy ő, nem a herceg, nem a „megfogtad az isten lábát” férfi. Nem bizony. De becsengethet valaki, aki nem sunnyog odahaza, nem hazudik tettekkel szeretetet és hűséget a feleségnek. Nem tetszeleg másnál, és nem hazudik őszinteséget („én már az elején szóltam neked”, „értsd meg, házas vagyok”), mert bármit is mond, minden kimondott szava önmagában hazug. Szólt ugyan, de mást üzent minden érkezés. Minden ölelés, minden tekintet, minden egybefonódás.

Egy új életet ígért, erősebb kötődést, olyan közelséget, ahol veszik-bomlik az a régi, és lesz új szövetség. Az igazi, a gyönyörű, az egyetlen.

El ne higgyétek, hogy az a jó, aki így ígérget, ilyen sompolyogva, ilyen felemásan...

Nem lehet opció a kóbor, az időszakos, a szerelmet hazudó, ágyba kéredzkedő, aki mást mutat itt, mást mond amott, és a harmadiknál is ölelésért kuncsorog. Mert csak fájdalmat okoz, és a szép szerelem elől lopja az időt. Lesz majd nála jobb! Hiszem, hogy tényleg jön majd olyan, aki nem hazudik se itt, se ott. Akinél fedésben vannak a szavak és a tettek, ahol önazonos minden megmozdulás. Hiszem, hogy mindenki igaz társat érdemel.

Ha tetszett a cikk, tudd meg, mit mond a pszichológus a „barátság extrákkal” kapcsolattípusról! A megcsalt nők valóban a szeretőt hibáztatják? Hogyan lehet újrakezdeni az életet a megcsalás után?