„Egy ismeretlen közösség gúnyolódott a képemen, amihez ráadásul semmi közük nem volt”

Pszicho

„Egy ismeretlen közösség gúnyolódott a képemen, amihez ráadásul semmi közük nem volt”

Sok művész oldalát követem, figyelem több grafikus, képzőművész munkásságát. Éppen ezért ért villámcsapásként, amikor nemrégiben egyikük oldalán megláttam egy olyan képet, amit én rajzoltam. Gúnyos emojik kíséretében posztolta az önarcképemet. Portré, írta a „művész”, és röhögő fejekkel hangsúlyozta, mennyire bénának tart.

A képet én rajzoltam tizenéve, egy jobb agyféltekés rajztanfolyam első napján. A rajt azt az állapotot örökítette meg, ahogy akkor ábrázolni tudtam (bármit). Gyerekes, kesze-kusza vonalak, ferde arc és száj, elcsúszott szemek néztek vissza a monitorról. Egy nagyon csúnya rajz. Csúnya, de nagyon kifejező. És álmomban se gondoltam volna, hogy lesz majd valaki, aki előbányássza azt, és gúnyt űz belőle. 

A rajznak története is van. Négy gyerekes anyaként, több mint 20 év házasság után abban az évben váltam el, mikor készült, tele voltam fájdalommal, bizonytalansággal. Szétcsúszott a család körülöttem, széttört az életem. Annyi szomorúság volt bennem, hogy alig bírtam el a bánatom. Azért is jelentkeztem a rajztanfolyamra, hogy kicsorgassak valamennyit belőle – kerestem az elvezető csatornákat. Kutattam a segítséget, mert egyedül nem tudtam megküzdeni a gondokkal, és az alkotás egész életemben segített.  Az önarckép, amit csúfoltak, az akkori állapotomat jeleníti meg.  Megdolgoztam érte.

Azokban a napokban rajzoltam, beszéltem, sírtam, szembesültem, nézőpontot váltottam, radíroztam, újrakezdtem, széttéptem, újrakezdtem. Sírtam, meséltem, rajzoltam. 

Aztán sírtam, üvöltöttem, elszaladtam, sírtam, rajzoltam, írtam, meséltem. És összeraktam újra az életem. 

Írtam aztán arról a tanfolyamról, mert sokat adott nekem, és az írásba bekerültek a képek is, a kezdő meg a tanfolyam végén készült alkotások is. Ahogy gyógyultam, úgy halványodott az élmény. Szinte el is felejtettem, hogy közzé tettem azokat a képeket egyszer.

 Kassai Tini rajzai

 

Aztán most, sok év után találkoztam a legelsővel. Kellemetlen volt a szembesülés, kifejezetten fájdalmas. Megalázottnak éreztem magam, pedig a kép mellett nem volt ott a nevem, és talán nem is vagyok (annyira) felismerhető a grafikán. De én tudtam, hogy én vagyok, nekem szólnak a röhögő fejek, nekem szólnak a posztot kísérő mocskolódó megjegyzések, és

fájt a név szerint nem nekem címzett gúny is. A megalázásnak, kifigurázásnak már a szándéka is szíven talált.

Mert valóban csúnya vagyok a képen, de az eltorzult, ferde arc, a beesett, eltérő méretű szemek nem a rajztudás hiányát üzenték akkor, nem az volt a lényeg. Ahogy a posztra reagáló rövidke megjegyzések se csak a rajztudást hiányolták:  csúnyaságra repültek durván és örömmel. Ízekre szedték a vonásaimat. 

Nem tettem semmit azon kívül, hogy jeleztem, a képen én vagyok. Nevet csatoltam az archoz, hátha feltámad a gúnyolók lelkiismerete, de persze nem támadt fel.

A másokkal közös gúny lehetősége olyan erős szövetség, amin a bűntudat nem hatol át. 

Kiléptem az oldal követői közül,  így könnyebb, mert amit nem látunk, az nem is fáj. De ez nem teljesen igaz, mert néha eszembe jut az eset, és kínosan érzem magam. Aztán eszembe jut az a milliónyi megalázott ember is, akit az online térben bántalmazás ér, akár névre szóló, személyesen nekik címzett bántalmazás. Gondolok arra a sok emberre, akit megaláznak a kinézetük, súlyuk, öltözködésük miatt, mert kövérek, mert kancsalok, mert torzak, mert túl nagy vagy túl kicsi rajtuk valami. Mert eltérnek az átlagtól valamiben, mert szabálytalanok.  Vagy kigúnyolják mert meztelen, mert csábít, mert éppen szexel vagy ürít, vagy nyög vagy szörcsög vagy vakarózik. Valaki aztán lefotózza azt az illetlen vagy intim pillanatot – esetleg ellopja a fotóját –, és közzéteszi, hogy gúnyolni lehessen. Mert ilyen is van, milliószor megtörténik, a legtöbbször valódi következmények nélkül.

Újságíróként naponta írok, naponta adom ki magam, osztom meg gondolataimat a világról. Kapok hideget-meleget. Szinte megszoktam az éles, a gúnnyal teli megjegyzéseket, a névtelen piszkálódásokat is. Nem vagyok teljesen vértezetlen, de nem is tudom száz százalékig védeni magam. Vannak rések a pajzsomon. Mindenkinél vannak.

A rajzot előráncigáló, azt kigúnyolni vágyó szándék például átszaladt rajta, célba ért. Fájt nekem. 

Szomorú, hogy valaki másnak, másoknak egy így generált fájdalom hozhat örömöt.

 
X
Már követem az oldalt