Sokszor megaláztak, de már tudom, hogy nem a szégyenem vagyok

Szocio

Sokszor megaláztak, de már tudom, hogy nem a szégyenem vagyok

A megalázottság és a szégyenérzet borzasztó. Az a megsemmisítő pillanat, amikor valaki megjegyzést tesz ránk mások előtt, vagy esetleg olyan dolog történik velünk, ami miatt legszívesebben azonnal a föld alá bújnánk... Ezt az érzést mindenki ismeri – ki többször élte már át, ki kevesebbszer. Magunk mögött hagyni pedig nagyon nehéz, sokszor éveken át elevenen él bennünk az emlék, és görcsbe rándul a gyomrunk, ha csak rágondolunk. Valahogy mégis meg kell próbálnunk lezárni a múltat és kikerülni a negatív emlékek rabságából.

A megalázottság érzésével már egészen kiskorban találkozhatunk. Az óvodában vagy egy játszótéren is megeshet, hogy valaki kinevet minket, gúnyolódik rajtunk. Egy kisgyerek talán még nehezebben birkózik meg egy ilyen helyzettel, hiszen nincs annyi élettapasztalata, mint egy felnőttnek, nem tudja, hogyan kell reagálni. Mit mondjon, mit csináljon? Vágjon vissza? Maradjon csendben? Esetleg essen neki a bántalmazó gyereknek, és verje meg? Minden gyerek más, máshogy viselkednek a kínos helyzetekben.

Én azonnal elsírtam magam, ha valaki bántott. Próbáltam segítséget kérni óvónőktől, de azért még jobban bántottak a többiek, hiszen „árulkodós” voltam. Az öcsém a támadás taktikáját választotta. Ha valaki kicsúfolta a játszótéren, néha úgy kellett leszednem a gyerekről, a tesóm ütötte, ahol érte. 

Iskolás éveinkben is számtalan kellemetlen szituáció adódhat. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. Nem is feltétlenül vannak tisztában azzal, mekkora károkat okozhatnak más életében egy-két bántó szóval. Mert bizony van az úgy, hogy valaki olyan mértékben sérül lelkileg, amit talán soha nem hever ki teljesen.  

Csendes, szorgalmasan tanuló, órán a tanárra odafigyelő gyerekként engem rengeteg bántás ért. Sajnos azt mondhatom, hogy egy boldog iskolás évem sem volt. Amikor tizenkét éves koromban elkezdett nőni a mellem, a többi lány csúfolt, és azzal vádoltak, hogy zoknival tömöm ki a melltartóm. Amikor a tanár megdicsért az egész osztály előtt, hogy ötös lett a biológiadolgozatom, és igazán példát vehetnének rólam, az csak olaj volt a tűzre. Amíg a többiek az iskolaépület mögé jártak szünetben cigizni, én egy padon olvastam a Danielle Steel-könyveket.

A kiközösítés és mások rosszindulatú megjegyzései a mindennapjaim részét képezték.

Ilyenkor lenne szükség igazán jó pedagógusokra, akik felismerik az egyre elfajuló viszályokat, és elrendezik azokat. Egy ilyen tanár elbeszélget a gyerekekkel, segít nekik megoldást keresni a problémákra. Iskolapszichológushoz irányítja azt a tanulót, aki lelkileg nincs jól, és esetleg javasolja az igazgatónak, hogy távolítsák el az intézményből azt a tanulót, aki nagymértékben zülleszti a közeget, és nem is hajlandó változtatni a viselkedésén. Szomorú az, amikor néhány gyereknek nem adatik meg, hogy átélje, pozitívan megélje az iskolás éveit, hanem neki a túlélésről szólnak azok az évek.

kiközösítve

 

A felnőttkor az, ahol igazán elszabadul a pokol, ha mérgező emberekkel vagyunk körülvéve, sőt, néha mi magunk vagyunk a „mérgező ember”. Mindannyian voltunk gyerekek, és volt előttünk egy példa a szüleinktől, többi családtagtól, tanároktól. Az már más kérdés, hogy kinek milyen példa jutott: követendő vagy sem. Legtöbben a tanult példát másoljuk felnőttként, ezzel nem is nagyon tudunk mit tenni, hiszen aszerint élünk, gondolkodunk és cselekszünk, ami belénk lett kódolva. Néha azon töprengek, vajon mi, szülők tudatában vagyunk-e annak, mekkora felelősség nyomja a vállunkat a gyerekvállalással. Hiszen főleg rajtunk múlik, hogy az az ártatlan kisbaba, aki tiszta lélekkel jön a világra, milyen emberré válik.

Néha érdemes lenne leltározni magunkban. Végiggondolni, milyen emberek is vagyunk valójában. Kedvesek vagyunk másokkal? Elég türelmesek vagyunk? A jóindulat vezérli a cselekedeteinket, vagy örömmel tölt el minket, ha valakinek rossz? A káröröm egy borzalmas jellemvonás, mégis rengeteg emberre jellemző. Mások kritizálása is felesleges – akár szemtől szemben, akár a hátuk mögött. Mindenki más: magas, alacsony, túlsúlyos vagy éppen csontsovány, szép, selymes hajú vagy igénytelenül kócos. Rendezett a fogsora vagy talán meg sincs minden foga. Túl hangosan és harsányan nevet, szinte nyerít. Sűrűn pislog és affektál beszéd közben, kényszeresen köszörüli a torkát, állandóan sóhajtozik…

Nekünk pedig cseppet sem lesz jobb, ha gúnyos megfigyelésünket odasúgjuk egy bizalmasunknak: „Nézd azt a kövér disznót, hogy képes így élni?”

Egy ilyen elejtett mondattal nyertünk valamit? Többek lettünk? Nem. Mégis néha kimondja az ember, még akkor is, ha ő maga épp hetvenöt kiló és 160 centi. Néha a kritizáló túlteszi a kritizáltat, csak ennek nincs tudatában.

 

Ha valaha megalázó helyzetbe kerültél, ha úgy érezted, hogy ezt nem bírod ki, képtelen vagy tükörbe nézni, próbáld meg elengedni! Ami megtörtént, azt nem tudjuk megváltoztatni. A szégyen, amit átélünk, nem kell, hogy velünk maradjon.

...Ha csinosan tipegünk magassarkúban, és elbotlunk az utcán, elesünk mindenki szeme láttára, na bumm. Fel kell állni, leporolni magunkat, és emelt fővel továbbmenni.

...Ha iskolában az olcsó vászoncipőnk talpán maradt az ezer forintos árcímke, ami miatt a márkás ruhájú diákok kinevetnek, ám legyen. Inkább érezzünk hálát azért, hogy édesanyánk tudott cipőt adni a lábunkra.

...Ha egy randin kérdez tőled a srác egy teljesen alap dolgot földrajzból, amit szinte mindenki tud, te mégsem tudsz rá válaszolni, butának tűnsz. Igen, ez kellemetlen, az arcod pedig vörösen lángol a szégyentől, hiszen ha órán odafigyeltél volna, akkor tudnád, hogy Egyiptom Afrika része. 

...Ha egy fiú, akinek a közeledését visszautasítottad, olyan pletykákat terjeszt rólad, ami miatt hónapokon át nevetnek rajtad mások, te pedig szégyenkezve járod ki a 12. osztályt, akkor ezzel kell együtt élni.

Ez mind megtörtént velem. Mindig, amikor ilyen helyzeteket éltem át, azt hittem, nincs tovább, én ezt nem bírom ki. Most mégis itt vagyok, mégis kibírtam. Mindennap eljön az éjszaka, majd másnap újra felébredünk, és új napot kezdünk az életünkben. Tiszta lappal indulunk, és a múltban átélt szégyen, hála Istennek, a múltban is marad. 

Ilyen az ember, néha bénázik. Néha felszalad rá pár plusz kiló, vagy épp elesik mások előtt. Néha kritizálunk valakit, gúnyos megjegyzést teszünk, pedig mi sem vagyunk tökéletesek. Igyekezzünk jobb emberek lenni, másokat elfogadni, hiszen az empátia az, amitől igazán különlegesek vagyunk.