Élősködők laktak benne, mégis ezrek viselték évszázadokon át

A parókaviselés története

Parókát már az ókori egyiptomiak is használtak. A póthaj tulajdonosának társadalmi státuszától függött, hogy a hajpótlék növényi rostokból, báránygyapjúból vagy emberi hajból készült: a legjobb minőségűek természetesen emberi hajból voltak, de akadt olyan is, amelyet lovak sörényéből állítottak elő – az jó erős volt.

Azt is tudjuk, hogy később, a Római Birodalomban a legdivatosabb hajszín a szőke volt, és a római nők a rabságba vetett germán nők hajából készített parókát viseltek.

A paróka népszerűsége a római birodalom bukása után nullára csökkent, legközelebb az 1500-as évek közepén éledt fel e szokás: I. Erzsébet például már ősz haját fedte parókával. Egyes pletykák szerint őfelségének nyolcvan különböző színű és felépítésű változat lapult a szekrényében. Más királyi udvarban is akadtak szép példányok, viselt parókát többek között a kopaszságával megbarátkozni nem képes XIII. Lajos is, de a viselet igazi népszerűségét XIV. Lajos nevéhez köthetjük, aki tíz parókakészítőt is felfogadott, hogy parókaéhségét csillapítani tudja. Általa terjedt el aztán az európai udvarokban és természetesen az arisztokraták körében újból a paróka – természetesen ekkoriban csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak ezt a cseppet se olcsó kiegészítőt. Mert ez bizony drága holmi volt még úgy is, hogy a

halálraítéltek haját is felhasználták a parókakészítő mesterek.

Viselték az emberek a parókát lelkesen még annak fényében is, hogy rendkívül bonyolult volt egyes hajköltemények felcsatolás, akár több órás munkát igényelt az a mesterektől. Ráadásul ha nem akarták mindennap le-és felszerelni a súlyos darabokat, inkább ülve aludtak az érintettek, hogy épen maradjon a sokszor toronyba emelt ékességük. 

A paróka sötét oldala

Vakaróztak aztán a paróka alatt, mert azok tisztasága hagyott némi kívánnivalót maga után: illatosították, viasszal fényesítették és rizsporozták, de

nem mosták azokat, így egy-kettőre fertőzések melegágya lett egy-egy példány.

Tetvek lepték el, de ennél nagyobb gond is akadt, mert lárvák, férgek, lepkék hernyói is otthonra leltek a tornyokban. A gyapjúalapú parókákat például a molylepkék imádták...

A parókát olykor betiltották (például Velencében), de sokáig nem volt tarható a tilalom, mert ha valamit nem engednek, rendszerint népszerűbb, kívánatosabb lesz – vissza is kellett vonni a hatóságoknak elhamarkodott döntésüket.

Az Amerikai Egyesült Államokban a parókák története árnyaltabb és bonyolultabb. Ott a régről fakadó pozitív megítélés nem volt egyértelmű: sokkal inkább kötötték e kiegészítőt az idősődéshez és az egészségügyi problémákhoz, hiszen a paróka valóban fontos eszköze mindazoknak, akik valamely kezelés vagy betegség miatt hajhullással küzdenek. A színes bőrű lakosság és a queer közösség sokat tett a parókák népszerűsítéséért, a parókát kulturális és a nemi kifejezési eszközévé, hajvédő módszerré és összességében szórakoztató kiegészítővé tették. Az előadóművészek is kivették a részüket a népszerűsítésből, mondhatjuk: a múlt század második felében ismét elindult hódító útjára a paróka szerte a világon.

A parókákat egészen az 50-es évekig kézzel készítették – valójában a nagyon jó minőségű és csillagászati értékű darabokat ma is így állítják elő –, de a Hongkongban kifejlesztett parókagyártó gépek segítségével ma már nagyüzemi módszerrel is gyártják az újabb és újabb változatokat. Nemes anyaga továbbra is az emberi haj, de ma már gyakori a műszállal kevert, illetve a teljesen szintetikus alapanyagból előállított paróka is.

Az emberi hajból készült változatok természetesen sokkal értékesebbek, viselésük is kellemesebb. 

Sokáig vegyes volt hazánkban a parókák megítélése, de a póthajak (vagyis nem teljes parókák) elterjedése sokat szelídített az egykori becsmérlő szemléleten. Mára egyáltalán nem kell kínban lenni annak sem, aki felbiggyesztene egy kreatív póthajat, hogy eltakarja vele saját tincseit.