Az igennek angyalszárnya van, szinte kirepül a szánkon

Hiába próbálok megfelelni ennek az egyre inkább előtérbe kerülő tanácsnak, miszerint meg kell tanulni nemet mondani,  ma is gyakrabban bólintok rá dolgokra, mint ahányszor a józan ész diktálja.

Azt mondják, az a jó, az az egészséges, ha időben és mennyiségben megálljt parancsolunk mások felénk irányuló kéréseinek. Belátom, hogy van az a határ, ami felett már tényleg nem jó az a sok igen. Mégis, mégis, nekem könnyebb igent mondani. Főleg, ha szívemnek kedves emberektől érkezik felém kérés.

Eljönnél? Vigyázol rá? Segítesz? Ráérsz? Számíthatok rád? Ideérsz? Velem leszel? Megoldjuk együtt? Aztán: mondasz még egy mesét? Figyelsz rám?

Ugye sokáig itt maradsz?

Én az ilyen kérések nyomán úgy érzem, nemet mondani nehezebb. Olyankor nehéz lesz a szívem, súlyos kövekként nyomják agyon a nemek a lelkemet. Rágódok rajtuk, a torkomon akadnak a nemek, fulladok, ha azokat ki kell mondanom. Tüske a körmöm alatt, kavics a cipőmben – szúr, bök, kínoz és néha fáj.

Akkor is, ha tényleg nehezen oldom meg a kérést és részemről legális és jogos lenne nemet mondani, kiszárad tőle a szám. És ha mégis nagy nehezen kipréselem magamból, azt szinte azonnal megbánom. Óvatosan viszonyulok a nemekhez, mert úgy érzem, addig jó, míg ezek a kérések szívtől-szívig utaznak.

Azt mondják, önvédelmi eszköz a nem, és csak saját határaimat, időmet, energiámat védem, ha végre megtanulom elsajátítani, magamévá tenni az elutasítás képességét. Ha rutinná válik majd bennem a nem. Ha nemcsak kiszuszakolt szó lesz a számon, hanem belülről induló erő.

Lehet, az a baj, nem vagyok benne biztos, hogy én tényleg meg akarom-e ezt tanulni. 

Mi van akkor, ha én az igeneket szeretem?

Mert az igen az színes. Az igen az szép. Az igen az lélekből fakadó, aranyfényű döntés, jóízű, édes varázslat.

Az igen adja, kínálja, sose kéreti magát. Az igen nem szereti a könyörgést, megelőzi azt. Az igennek nem kell kétszer szólni, sőt odaadja magát önként.

Az igen, az puha, meleg takaró, téli kályhák tüze, forró húsleves párája, karácsonyi izzósor fénye, fenyőgyanta illata táplálja. Ringatásban, ölelésben született szó. Míg a nem az rideg, hideg és sötét, mint egy fagyos délutáni alkonyat, amikor nem tud a Nap fénye sem áttörni a ködön.

A nem is odaér ugyan a másikhoz, de az hideg és csíp. És amíg az igen old és ígér, a nem nem ad semmit. Sőt elveszi azt, ami bennem jó, elveszi azt, amitől jónak érzem magam.

Válogatok hát a nemek között, szelektálok, kis lyukú rostán szűröm a kéréseket, akadjon fenn sokminden. Jussak eszébe annak, akinek kell, aki számít rám, aki hisz bennem, aki velem tervez, akinek ígéret vagyok és biztonság. Mert másként nem lehet. Nem lehet borús jövőt vizionálni és arra számítani, hogy majd fordul a kocka, és akkor mi lesz velem. Vajon meghallja majd az én kérésemet az, aki most tőlem igent remél? Vajon ő majd igent mond?

Én mindenáron, mindenek felett égre és földre, csak azért is az igenekben hiszek.

Mert az igen az élettel tervez, adakozik, mozgásban tart. Az igen helyet ad, megoszt nehéz terheket, átemel, cipekedik, süt-főz és tereget, orrot töröl, mesét mond, vígasztal, befogad és beköti a cipőfűzőt más helyett. Az igen nem számol aprót, nem néz, nem lép át senki felett, nem hagy útszélen senkit, nem suttog rosszat, nem húz cifra gúnyát, nem fájdít szívet.

Én úgy hiszem, az igen-nek angyalszárnya van. Szinte kirepül a szánkon. Az igen, az szeret.

Ha sok mindent kidobunk az otthonunkból, talán boldogabbak leszünk. Gondoltad volna?