„Gondolomformán” főzni, érzésre – a női életút mérőállomása

A sűrítéssel voltam bajban eleinte. Akkoriban még szinte minden főzeléket rántottunk, vagy ha nem rántottunk, akkor habartunk – így adtunk „tömeget” a főzeléknek, így lett kicsit gazdagabb az a leves is, amibe nem került túl sok alapanyag.

Ha Dédót kérdeztem, hogy a rántásnál mennyi lisztet adjak mennyi zsírhoz vagy olajhoz (inkább zsírhoz, mert több zsírt használtam, mint olajat), akkor megvonta a vállát és azt felelte,

hát annyit, amennyi kell bele.

Ha erősködtem, mégis ő mennyit tesz ebbe vagy abba az ételbe, akkor jött a válasz: „gondolomformán”. Nem maradt más választásom, mint lesni bűvészmutatványait a konyhában, ahol mérleg nélkül is, laza rutinnal sűrített úgy, hogy nem volt a főzelék soha se túl híg, se túl sűrű.

Megmaradt a kísérletezés. Ezúton, utólag is elnézést kérek mindenkitől, a gyerekeimtől is, hogy olykor-olykor betonkeménységű borsó- vagy krumplifőzeléket kaptak tőlem ebédre. Jónéhány adag étel került úgy asztalra, hogy magam is csak pislogtam, mert vagy túl sűrű lett, vagy túl sós, vagy hiányzott belőle valami. Volt, ami rögtön az állatok elé került az asztal helyett, mert  hát, hogyan is fogalmazzak szépen, tényleg ehetetlen lett.

Kellett néhány hónap, egy-másfél év, mire beállt az egyensúly, mire ráállt a kezem, a szemem az adagolásra. De nem állítanám, hogy ez a „gondolomforma” főzés nagyritkán azért nem tréfálta meg a családot később is.

Ezért is szerettem meg a bögrés sütiket – oda nem kellett mérleg, elég volt egy bögre. Ismeritek az alapreceptet, nem? Ahány tojás, annyi bögre tej, annyi bögre liszt, annyi bögre dió vagy mák, annyi bögre cukor, továbbá „gondolomforma” zsiradék, (ma már tudom, hogy 10 dkg), ezenkívül annyi csipetnyi sütőpor, ahány tojás. Ezt aztán lehet variálni, akár kakaóport tenni bele, mazsolát, aszalt gyümölcsöt, ki hogy szereti. Porcukrot, lekvárt a tetejére.

Az egészet egyszerre összekutyuljuk és zutty, a tepsibe vele.

Én így tanultam Dédótól és higgyétek el, jópár évvel később, amikor egy nagy szálloda konyhájának főnöke voltam, kiválóan bevált a kényes ízlésű vendégeknél is a bögrés süti, amikor egyszer elfelejtettem megrendelni a desszertet az ebédhez.

De ha már mérés... nem csak az ízesítéssel vagy a sűrítéssel voltam bajban, hanem azzal is, mekkora adagot is kell főznöm. Jellemzően többet főztem mindig, mint kevesebbet. Jóval többet. Olykor egy fél hadsereg is jóllakott volna krumplifőzelékkel, már unták, olyan sokáig ettük.

Aztán egyszer csak beállt ez is. Nem kellett mérleg hozzá. Csak az akarat, hogy megtanuljak jól főzni, meg az akarat, hogy meleg étel kerüljön az asztalra. Talán ilyenkor érik be egy nő, anya. A személyiségfejlődés részeként képes úgy markolni az élet összetevőiből érzésre, gondolomformán, hogy abból varázslatként egy új egész születik.

Anyagot, teret, időt formál és gyúr egybe.

Ma már mindenki grammra pontosan mérheti ki a hozzávalóikat, több száz recept közül válogathatja ki a világhálóról, hogy melyik írja le a számára a legegyértelműbben az adott étel elkészítését, és megtalálhatja a legrészletesebb instrukciókat: hány fokon, hány percig, alsó-felső sütéssel meg légkeverve... Vajon így is kialakul majd ez a különleges képessége a nőknek?

Nyitókép: Fortepan / Péterffy István