Nénink az utcából, avagy mementó egy józanabb világból

Rohangálok a városban ebben a semmilyen őszben, intézem a dolgaim. Lábam alatt halkan málik szét a természet levetett ruhája. Fodorról fodorra, levélről levélre enyészik semmivé az, ami kézzelfogható anyag volt még nemrég. Bordó, arany, sárga a pusztulás, édes a bomlás illata.

Azt a nénit többször pillantottam már, sokat van lent a téren, a panelházak között húzódó járdán. A macskakővel kirakott, mindkét oldalról fákkal szegélyezett sétányon járkál órákon át, szívja a friss tüdőtágító levegőt. Látni azonban most látom először igazán. Kezében régi ciroksöprű – a fákról lehulló leveleket söpri egyik oldalról a másikra, később vissza, aztán újra meg újra. Szorgalmasan jár a keze, hajlik a dereka, pedig ránézésre biztosan elmúlt már hetven. Lehet még idősebb is, bár nehéz ezt megállapítani – kortalan a néni, a szó legjobb értelmében. A haja teljesen ősz, ritkás is, rózsaszín fejbőre kilátszik a hajszálak között. De a szeme élénk, és világítóan kék, mint az őszi égbolt.

Fürgén cikázik a járdán, a falevelek csak úgy repülnek a söprű alatt. Szálldosnak, mint egy megriasztott  tarka lepkeraj. Nézni is csodás, ahogy tesz-vesz, dolgozik. Más talán azért állna meg, hogy megbámulja, milyen hasztalan, amit csinál, hiszen mi értelme van egyik oldalról a másikra kergetni a faleveleket, pláne mi értelme van, ha aztán visszasöpri őket újra és újra? 

Nincs benne semmi ésszerűség. Mégis, én tisztán látom, érzem, miért csinálja.

Nyilvánvalónak látszik: a néni most nem csak önmagáért tesz. Látom, ahogy munka közben megelevenednek benne régi emlékek, mondjuk ahogy kislányként anyja lába nyomában járt és vele kergette a faleveleket az udvaron, a falusi portán. Ahogy a seprűt lódítja, talán érzi is kezében a nehéz gereblyét, aminek alig fért rücskös, vastag nyele az apó gyerekmarokba. De akkor is dolgozott már, ahogyan most is húzza magához a munka – ő még a zsigereiben érzi, hogy a tétlenség rosszat szül. Rossz gondolatokat, rossz tetteket. Viszont mozgás, a mozgásban lévő test és lélek kiveti magából az élet mérgeit. Tudja jól, hogy felfrissül, új életre kél az, ami képes a mozdulásra, ezért cikázik hát a kezében a söprű, talán öntudatlan, talán teljesen tudatos. Nem online jógázik a kanapé előtt egy avítt szőnyegen, hanem a természethez fordul.Tisztába teszi a környezetét és tisztába teszi a lelkét. Kisöpri a megfáradt fájdalmakat, elkergeti a rossz gondolatokat. 

Szeretem azt gondolni, hogy a néni ott belül rőzsét is halmoz és tüzet gyújt. Egy percre így újra apró gyerek, aki a rőzse parazsánál szalonnát süt a nagyapjával. Körülötte ott a család, meg a szomszédok. Közös a tűz ott ősszel, közös a szalonna. Nem engedik persze nagyon közel a tűzhöz, de azért ott lehet, nézheti ahogy a nagyok olvasztják a zsírt a hideg őszben, szüret után, még egyszer kint a szabadban. Száll a füst és az avar illata olyan mélyre kúszik a bőre alá, hogy egy élet is kevés ahhoz, onnan elszálljon.

Azért söpör az a néni hát szorgalmasan, mert valamikor megélte azt, hogy az ember nem különálló egyedek tömege, hanem egy és ugyanaz – mindenki mindenkivel egy és ugyanaz. A természettel is. Az életnek ritmusa és rendje van. Olyan rend, amiben nekünk embereknek helyünk van, sőt csak akkor vagyunk igazán a helyünkön, ha ebben a rendben lelünk otthonra. Mert szükségünk van a rendre: a hideg télre, meleg nyárra, szikrázó tavaszra és igen, a locsogó-pocsogó őszre is.

Ha lehullott levelet lát egy öreg, akkor seprűt ragad, és tenni akar. Tudja, hogy a világon nincs értelmetlen munka, csak munka van – főleg, ha jóakarat és szeretet, ha szép emlékek vezetik a szorgalmat.