A rőzsehordó – súlyos emlék a múltból

Nagymamámék szomszédjában lakott egyikük, egy hegyoldalba metszett laposon álló kis házban. A hegy felől egy hosszú, keskeny kőlépcső vezetett a házhoz. A szénakazal tetejéről pont be lehetett látni az udvarukra, így gyakorta végignéztem, ahogyan ángyi leereszkedik a roppant teherrel, s a fészer alatt engedi leomlani hátáról azt. Szinte megkönnyebbülés volt végignézni, jólesett volna egy nagyot nyújtózni... ám ő nem nyújtózott. Még csak ki sem egyenesedett.

Nyolcvan-egynéhány év terhét nem vethette le egyetlen mozdulattal.

Férje már régen egyedül hagyta a földi létben, gyermekei, unokái a városban éltek. Erdőjáró társai is elmentek lassan-lassan, terhüket letéve fölegyenesedtek. Látja a mai világot de megérteni nem akarja, eljön majd annak is az ideje, ha végre az övéivel lehet „odafenn”. És még így, elvágyódásában is megy, járja a hideg őszi, téli erdőt, azt teszi, amit tennie kell; ösztönei éltetik. Bár arcán a ráncok, akár a fának évgyűrűi sorakoznak, de még így is képes mosollyal fogadni minden ismerőst és ismeretlent. 

Egy őszi délután, mikor kisiskolásként a hegyoldalban játszottam, észre sem vettem, ahogy mögém lépett. Nagymamám megkérte, hogy amíg ő nincs otthon, figyeljen rám. Átható tekintetére ma is emlékszem. Hártyás szemének mélyéről olyan szeretet áradt, ami nem engedi többé el az embert. Így kérdezte, hogy volna-e kedvem vele tartani az erdőbe, gallyért. Már hogy ne lett volna.

Ketten indultunk el a keskeny ösvényen, mely a domboldali legelőn át vezetett be a kiserdőbe.

Ezt a helyet egyébként is nagyon szerettem, nagyapámmal is sokat jártam ide gombászni. Attól volt különleges, hogy mindenféle fa és bokor megtalálható volt rajta, amit csak ismertem, de mindből csak egy kis csoportnyi. Mintha valaki szándékosan ültetgette volna őket így. Ide jöttünk, az elhullott, száraz gallyakból szedni egy hamvasnyit. (A hamvas olyan, mint egy erős kendervászonból szőtt négyszögletű terítő, sarkain egy-egy kendermadzaggal. A közepébe pakolták a terhet, aztán a sarkait átlósan összehúzva középütt megkötötték.)

Emlékeim szerint nem beszélgettünk, de mégis olyan eleven a kép, ahogy lelkesen figyeltük a megugró mezei nyulat, a felröppenő fácánkakast és mindent, ami körülvett bennünket. Amikor megpakoltuk a hamvast, ángyi kicsit arrébb húzta, hogy a meredekebb részre essen. Majd háttal ráereszkedett, mintha lefeküdni készülne. Elől, a mellkasán keresztbe megkötötte a madzagot, majd egy hirtelen mozdulattal oldalára vetette, kihasználva a domboldal meredekségét, innen pedig térdre emelkedett és egy pillanat alatt talpon volt a roppant teherrel. Talán ma sem tudnám utána csinálni. Ha belegondolok, hogy

egy ilyen idős néni mire képes, mert tudja, hogy meg kell csinálnia.

Én magam aligha tudtam volna a hátára emelni a faköteget.

Mikor hazaértünk, behívott a házba. A sparheltben már csak a parázs izzott, de az apróra tördelt gallyak csakhamar lángra lobbantották a tüzet. Kis idő múlva már érezni lehetett a konyha melegét, melyet a tűzhelyen langyosodó tej illata járt át. Ángyi tett bele egy kanál mézet, majd kettéöntötte egy-egy kékes zománcú, fehér pöttyökkel díszített babostálba. Tépett bele egy kis kenyérhéjat, s az asztalra tette.

Az asztalhoz ültünk, s imára kulcsolta göcsörtös, öreg ujjait. Azok úgy fonódtak egymásba, mintha minden görbület csak azért hajlott volna meg, hogy így, ennyire tökéletesen összeillő legyék. Azt a kezet ekkor ember szét nem választhatta volna. Arca egészen megváltozott, szinte ragyogni kezdett, mikor érces hangján imádkozni kezdett:

„Édes Jézus, légy vendégünk, Áldd meg, amit adtál nékünk!

Adjad Uram, hogy jól essék, Jézus neve dicsértessék!”

Micsoda emlékek, micsoda erő, ami átjárta azt a kicsiny konyhát. Valami elveszett ebből a világból... öreg anyókák hátán eltűnt a sűrű hóesésben.

De mi még itt vagyunk. Talán mégsem veszik el minden.

(A nyitókép illusztráció. Forrása a Fortepan/ Berkó Pál.)