Ahogy teregetsz, úgy élsz? – Árulkodó szokásaink fregolira csipeszelve

Akkoriban figyeltem fel először arra, hogy milyen sokat elmesél egy-egy családról az, amit, és ahogyan teregetnek. A fregoli elárulja két ember összeköltözését, szétválását, ha baba született a házban, ha eleven gyerekek vannak a családban, a kamaszok lázadását, ahogy azt is, ha beteg van a háznál, több generáció él együtt, vagy éppen gyászba borult valaki otthona.

De a kimosott ruha elhelyezése, a szárítás mikéntje, a száradó ruhák viszonya és párosítása is többet üzen a családtagok szokásairól, érzelmi hőfokáról, mint gondolnánk.

Természetesen az életmóddal kapcsolatosan lehet szert tenni a legtöbb következtetésekre, és az is természetes, hogy nem lehet egyértelműsíteni a dolgokat. Nem minden megfigyelés helytálló – de tapasztalataim alapján azért a teregetés ad némi alap tájékoztatást másokról. Ritkán lövök nagyon mellé, és mivel nincs tétje a dolognak, szívesen helyezkedtem bele régen és ma is az ilyen típusú megfigyelőállásba. Időről időre teregetés-lesen vagyok.

Valószínűleg nem vagyok egyedül ezzel – nem véletlenül született meg a „nem kell kiteregetni a szennyest” szólás sem, hiszen e bölcselet szerint is árulkodó jel lehet a teregetés mások viselt dolgairól. Vigyázni is kell nagyon, mit tárunk az arra nem érdemesek szeme elé.

Ismerek családokat, akik ugyan tágas udvarral rendelkeznek, mégse teregetnek soha az udvarra, ki nem húznának oda kötelet, kizárólag lakáson belül szárítják a mosott ruhát. Télen-nyáron vállalják az ezzel járó extra párát otthonukban, csak mások meg ne lássák a „szennyest”. Mert esetleg kiderülne, hogy

milyen rendszerességgel kerül sor ágynemű cserére, vagy hogy a család hány törölközőt használ el hetente.

Ahogy az is maradjon szépen a falakon belül, hogy netán foltosak maradnak a konyharuhák vagy vakítanak a napfényen. Esetleg, hogy ugyanazokat a konyharuhákat használják tíz éve, és nem jut eszébe senkinek, hogy környezetvédelem ide vagy oda– higiénikusabb lenne már azokat újakra váltani. A lakásban teregető családoknál aztán érezhető más területen is ez az elzártság, ahogy nem napoztatják meg a mosott ruhát, úgy nem nagyon nyitnak kifelé sem.

Egy ismerősöm általánosságban engedi a párjának, hogy az udvarra teregessen, de az alsóneműt, különösen a saját alsóneműit szigorúan tilos megszellőztetni. Ahogy a bugyik, melltartók szárítása is tabu a kertben, mert illetlen – vélekedik ő és még sokan a környezetemben. Hogy ebből a bugyi-tabusításból ki mit olvas ki, mindenkinek a fantáziájára bízom.

Azonfelül, hogy kinn vagy benn tereget valaki, árulkodó lehet a csipeszek használata is. Van, aki a szárítókötélnél se nagyon használ csipeszt, bízik a jó szerencséjében. Nem tart a viharoktól. Vagy ráunt a folyton szétugró csipeszekre, vagy nagyon elfoglalt ahhoz, hogy ilyen aprósággal foglalkozzon, esetleg ennyire nem érdekli a dolog. Más a szobában való teregetésnél is használ csipeszeket és minden egyes darabot azzal rögzít. Minden egyes zoknit külön csipesszel. Esetleg páronként rögzíti azokat rögtön, mert ennyire előrelátó, tudatos és tervek szerint éli amúgy is az életét. És persze abszolút biztonságra törekszik.

Szívesen olvasok a jelekből utazásaim során is, és sose felejtem el azt a portugáliai vad szélben lengedező bugyogót, amelyet egy közvetlenül az Atlanti óceánra néző kis ház udvarán láttam. A rózsaszín mamabugyi mellett egészen szorosan száradt egy kockás klottszerű alsónadrág is. Mindkét alsónemű fakó volt már a naptól, és annyit cibálhatta már a szél azokat az alsókat, hogy csoda, hogy még bírták. A kötelet, amin száradtak a ruhaneműk egy kis, gondozott konyhakert fölé feszítettek ki, amiben leveles zöldségek nevelkedtek. Az udvaron csak egy ódivatú kerékpár volt, egy talicska, meg egy halászháló. A tárgyak mindegyike árulkodhatott volna arról, hogy kik és hányan élnek ott, valamint mivel foglalkoznak az ott élő emberek. Ahogy arról is: nagy valószínűséggel kevés ruhája van, hiszen nem várták meg, hogy tucatnyi fehérnemű gyűljön össze, mostak. Az is elképzelhető, hogy kézzel lögybölte ki egy gondos kéz a ruhaneműt, vagy azért, mert nincs gépe, vagy azért, mert megszokta és nem esik nehezére a kézi mosás. Ám azt, hogy ők hosszú-hosszú ideje összetartoznak, azt a kiteregetett alsóneműk mesélték el beszédesen: volt hely bőven a kötélen, a teregető mégis szorosan egymás mellé csipeszelte a fehérneműket, és én (ahogy olyan sokszor másoknál is)

arra jutottam, hogy ott, abban a kis házban nem múlt el a szerelem.

Remélem, hogy nem tévedek, mert más házakban is megfigyeltem már, hogy akiknél él a szeretet, ahol az összetartozás eleven, ott gyakrabban simulnak össze a ruhák a fogason, és kerülnek közvetlenül egymás mellé. Szorosan.

Ennek oka lehet az is persze, hogy kevés és szűkös a hely a teregetésre, takarékosan kell bánni a szárító felülettel, de ez nem befolyásolja azt, hogy mik, milyen párosításban kerülnek egymás mellé.

Van olyan pár, ahol eleve külön mossák a női és férfiruhákat. Ennek nem az az oka, hogy esetleg szélsőségesen eltérő a két ember ruháinak szennyezettsége. Nem az olajtól, maltertől félti a ruháit az egyik. Kihűlt a kapcsolat,

és már a mosásnál se engedi meg kettejüknek az összegabalyodást.

Másnál ugyan egy mosóvízbe kerül a pár szennyese, de egy ideje a lány a szárító legmesszebb eső két végén helyezi el párja alsógatyáit és a saját fehérneműit. Nem titok, a párja félrekacsintott, a lány nagyon-nagyon dühös még. (Hogy miért mossa ki mégis az alsógatyákat, ne kérdezzétek).

Mások azonban az egész család szennyesét egy kosárban tartják, szín és anyag szerint válogatva mossák és ugyanabban a szertelen, szeretettel teli összevisszaságban teregetnek, ahogy élnek. Ahol mindenki mindenkivel összetartozik. Páratlan zoknik a párosokkal, a kicsi a naggyal, a férfi a nővel. Egy család. Egy fregoli. Kerül minden oda, ahova kerül.

Nem csak a fregoli, a kotyogós kávéfőző is évtizedek óta életünk, családi életünk része. Nem mindennapi történet az övé!