Anya hetekre ágynak dől egy szerencsétlen mozdulat miatt, és így tanul meg segítséget kérni

Család

Anya hetekre ágynak dől egy szerencsétlen mozdulat miatt, és így tanul meg segítséget kérni

Vajon miért nehéz segítséget kérni, illetve elfogadni, akkor, amikor valóban szükségünk van rá? Nekem mindig is nehezemre esett. De egy térdszalagszakadás sok kérdésre választ adhat.

Bizony. Épphogy elkezdtem újra futni, amiről nagy örömmel és mérhetetlen büszkeséggel számoltam be mindenkinek, határozatlan időre máris határozottan vége szakadt amatőr sportpályafutásomnak. Egy megelőzhetetlen baleset, egy szerencsétlen mozdulat, egy óvatlan pillanat, és máris térdre kényszerültem: részlegesen elszakadt a jobb keresztszalagom. Sokat töprengtem azon, mit is füllentsek a sajnálatos eseményről, hiszen a valóság kicsit sem izgalmas: mondhatnám, hogy squash-oltam a főnökömmel, akit persze legyőztem, síeltem a Mont Blanc lábánál, vagy mellékállásban kaszkadőrnek álltam. Egyik sem igaz. A gyerekeim évek óta tudják, mert minden alkalommal figyelmeztetem őket, nekem mégsem sikerült betartanom saját intelmem. Az igazság az, hogy lefele futottam a lépcsőn, és szerencsétlenül érkeztem, ennyi a nagy sztori. Mondhatni, jó példát mutattam fészekaljamnak: ok-okozat – látjátok, gyerekek, ezért nem rohangálunk a lépcsőn?! Legalább tíz év házasság után elsüthetem azt a filléres és kicsit sem ötletes poént is, hogy félreléptem. Meg is lett az eredménye, a következményeit kénytelen leszek vállalni. Vagy inkább elszenvedni.

A pattanó hangból és a hirtelen belém hasító fájdalomból sejtettem, hogy baj van. Ráadásul húsz évvel ezelőtt a másik térdemmel végigzongoráztuk már ezt a tortúrát (akkor mondjuk egy iskolai sportversenyen vettem részt, és valljuk be, az valamivel hősiesebben hangzik). Ültem a földön, és potyogtak a könnyeim. Egyrészt sajnáltam magamat, másrészt pillanatok alatt átvillant az agyamon, hogy melyek azok a feladatok, amiket hetekig nem fogok tudni elvégezni. Hát jó sok mindent.

Órákig vártam, hátha jobb lesz a helyzet, de könyörgő fohászom a kutyát nem érdekelte: rosszabb lett. Néhány óra múlva felhívtam a férjemet, hátha lebeszél a Baleseti sebészetről. Rábeszélt. Szakadt szalag ide, sokszorosára dagadt láb oda, a kórházba indulás előtt azért arra még volt energiám, hogy szánalmas ballépésem után újra érezzem magamban a kecses nőt – amíg a férjem haza nem érkezett,

villámgyorsan szőrtelenítettem, mert kizárt, hogy borostás csülköket nyomjak bármely orvos orra alá.

Elillant méltóságom ezzel a „könnyed” rutinnal valamelyest hazatalált. A kórházban csodásan (és jó szorosan) rögzítették meggyötört lábam, gondoltam, ezzel vége is a kálváriámnak. Ja, persze. Négy hét kímélet, az elsőben szigorú fekvés javallott. Négy hét, vagyis harminc nap. Harminc napig nem terhelhetem a lábam? Áááá, hát ezek nem tudják kivel állnak szemben! Három gyerek anyukája vagyok, dolgozom, és a háztartás egy része hozzám tartozik. Óvoda, iskola, a gyerekek edzései, porszívózás, kutyasétáltatás, felmosás, főzés, mindezt fekve, ülve, fél lábon állva? Nincs az az Isten. Egyáltalán hogyan tudok majd vécére menni segítség nélkül? Képtelenség, hogy ne keljek ki az ágyból ennyi ideig, és hogy a napi rutinban ne tudjak részt venni! Kisebb pánik lett rajtam úrrá amiatt, hogy egy időre el kell engednem a gyeplőt. 

Na, hát főként ezért bőgtem ott, a lépcső alján.

Aztán kifelé bicegve a kórházból.

Van az az embertípus (lásd:én), aki szereti maga intézni a dolgait, és nehezen kér segítséget, még akkor is, ha egyébként szüksége van rá. Nehezen is fogadja el, ha valaki önzetlenül felajánlja. Pedig én is szívesen segítek másoknak, mégis nekem valamiért gondot okoz kérni és elfogadni. Nem követendő példa!

A férjem a kezdetek óta maximálisan kiveszi a részét mindenből, nagyszerűen megold bármit a munkája mellett a gyerekek és a háztartás körül. Évek óta sosem segít, hanem velem együtt húzza. Vannak barátaink, akik – ahogy értesültek jobb lábam ballépéséről – azonnal csatasorba álltak. Mégis rosszul érzem magam, ha valamivel nem boldogulok egyedül, ha nem vagyok a magam ura, ha át kell adnom másnak a feladataimból. Ez nem mártírhalál,

sokkal inkább irányításmánia, amiről régóta próbálok leszokni, és azt hiszem: jó úton haladok.

Az elmúlt évek alatt letöredeztem saját ágaim, ám a csírát talán képtelen leszek kiirtani. Sokat gondolkodtam, mégis honnan fakadhat ez a hozzáállás? 

Gyerekkoromban a szüleim mindig mindenben mellettem álltak, s ezzel együtt önállóságra neveltek. Az érettségi után, az egyetemi éveim alatt végig dolgoztam: hol felelősségteljes gyakornoki pozícióban, hol pedig telefonfelkapkodóként 370 forintos órabérrel. Természetes volt, hogy hamar önellátóvá érjek, mivel ekkor már nem élt az édesapám, így édesanyám egyedül maradt velem és három testvéremmel. Aztán amikor férjhez mentem, és megszülettek a gyerekeink, autodidakta módon a logisztika nagymesterévé váltam. Mindent ketten láttunk el a férjemmel, sőt igyekeztem tehermentesíteni őt, hiszen ő sokkal többet dolgozott, mint én. Félállásom után én szaladtam a gyerekekért, aztán vittem őket edzésre, a nyarak nagy része is az én ajándékom volt. Szerettem. Mindig erősödött magabiztosságom, ha egy elsőre nagy falatnak tűnő feladatot egyedül vittem véghez. Vannak dolgok, amiket ma is csak a férjem intéz, sok más pedig az én reszortom – de mindig közösen, egymás hátának dőlve tesszük a dolgunk. Joggal érzem úgy, hogy se ő, sem pedig én nem eshetünk ki a sorból, mert akkor felborul jól bejáratott rendszerünk. 

Erre most itt csücsülök feltett lábakkal, egy deszkalapból kialakított „irodában” pötyögve, mellettem két mankó, egy kancsó víz, egy liter kávé, némi csoki és félnapos hidegélelem a kezem ügyében. Frusztrál ez a kiszolgáltatottság: csak nagy nehézségek árán tudok betenni egy mosást, idegesít, hogy nem porszívózhatok fel mindennap. Nem tudok elmenni a gyerekekért, nem én vihetem őket edzésre, egy kilo kenyérrel sem tudok hozzájárulni a vacsorához, és már az boldogsággal tölt el, ha önállóan lezuhanyozhatok. Csak remélni tudom, hogy hamar újra aktív résztvevője lehetek családunknak, de addig is tanulom saját korlátaim elfogadását. Korlátok, amelyek csak ideiglenesen kötnek gúzsba, és korlátok, amelyeket később sem tudok tágítani.

Nem igaz, hogy mindent csak én csinálok jól, hiába hiszem, hogy mindenben pótolhatatlan vagyok. A férjem ugyanolyan jól boldogul mindennel (ha nem jobban), mint én, és bizony az élet nem áll meg még akkor sem, ha engem kicsit igazságtalanul kényszerszabadságra küld. Eddig mindig mindent megoldottunk, még akkor is, ha előtte gyomorgörcs kínzott. „Olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy!” – mondogatja oly sokszor anyai nagymamám, és mindig bebizonyosodik, hogy igaza van. Igényelt némi átszervezést mostani életünk, valamivel több hangsúlyt fektettünk a logisztikára, gyerekeink ügyesen segítenek, és már a mankóval is sprinter-képes vagyok. Lassabban ugyan, de minden békésen csordogál a régi mederben. Nagy Sándorral karöltve kipipálhatunk egy újabb gordiuszi csomót. És kálváriámról Shakespeare jó előre hírt is adott az V. Henrik hasábjain: „A kormányzat bármely kuszált ügyének Gordius-bogát oly könnyen oldja meg, mint térdszalagját.”. Hát én most itthon királydrámázom, miközben csak türelmesnek kéne lennem. Magammal.

Félelmeink jórésze csak a mi fejünkben létezik, és szerencsére ezeknek csak töredéke történik meg a valóságban is. Ha nekem egy részleges térszalagszakadás kellett ahhoz, hogy ezt megtanuljam, hát meg is érdemeltem. Az élet most jól az arcomba tolta ezt a leckét. Oké, tudomásul vettem, ezúttal tényleg. Elindultam hát a fejlődés útján, és nem tragédia, hogy a kezdő lépéseket egy fotelben ülve, feltett lábakkal tettem meg.

Ajánljuk még: