„Nem volt képes megszülni normális módon?” – Anyósokról, őszintén

A rossznyelvek savas tréfái egész műfajt kreáltak az anyós-szerep rovására. Kicsit olybá tűnhet, mintha az anyák többé már nem anyaként élnének tovább lányuk vagy fiuk esküvője után, hanem anyóscipőre váltva néhol aranyos tündérekként, máskor fondorlatos kekec-kukacként vizslatnák az újdonsült fészek boldogságát. Az anyósvicceknek azonban fele sem tréfa. Ha csak a saját családtörténetemet nézem, bizonyos, hogy az anyósok, ha nem is szerzői, de szigorú szerkesztői az élet bolondos forgatókönyvének.

Az első anyósok, akikkel volt szerencsém alaposan megismerkedni, természetesen a nagyanyáim voltak. Két mesebeli asszony, mesebeli tájak két különböző szegletéből. Igazi nehézéletű parasztasszonyok, akiknek bölcsessége nem könyvekből nyert tudás volt, és akiknek szeme átlátott a vastag gyapjúposztón is, egyenesen az emberek szívébe. A föld tette vagy az idő, esetleg a háború vagy az elveszített gyermekek, a medvékkel és farkasokkal való osztozkodás abból a falatnyi életből, ami a mezőkön megtermett? Nem tudom. Tény, hogy nagyon különböző személyiség volt a két ember, mégis az emberekhez való viszonyuk általánosságban is mintha egyféle tapasztalatról fakadt volna. Most, hogy lassan nekem is kijár az anyós-cipő, azt hiszem, szívesen lennék olyan, mint ők.

Apai nagyanyámat esti fejés közben érte a hír, hogy anyóssá fog válni. Pontosabban erre csak a következő pillanatban jött rá, mert a történet úgy került be a családi legendáriumba, hogy apám éppen akkor érkezett haza, és megállt az istálló ajtajában. Nagyanyámnak még oldalra sem kellett sandítania, hogy észrevegye, nagyobb a csend, mint amit egy ilyen tavaszi fejés megérdemelne, apámtól különösen, hiszen nem volt az a halkszavú legény. Csak állt ott és támasztotta a szikkadt kapuzábét, hogy már a szú is sírt benne, mire nagyanyám megszólalt:

• Há’, mi baj van, István?
• Baj éppenséggel nincsen, édesanyám, csak Margitka terhes. – Talán ekkor lehetett hallani valami nagy döngést vagy mit, a lényeg, hogy akkora kő esett le apám szívéről, hogy nagyanyám, aki addigra a sajtárt is elengedte, csak annyit tudott mondani zavarában:
• Kitől, fiam? – már erre apám úgy belepirult, hogy nagy mokány székely ember létére – mert akinek gyermeke lesz, az már nem legény többé – csak úgy lángolt az arca a félhomályban.
• Kitől, kitől, édesanyám! Há’ tőlem!

Na, ezt a történetet anyám sokáig nem tudta, de fölösleges is lett volna idejekorán megtudnia, mert nem biztos, hogy akkor, abban az állapotban ugyanolyan kedvesnek érezte volna, mint később, mikor az anyósa, akit születésem után csak Eszti mamának szólított, maga mesélte el neki. Nekem a legtöbbször azt szerette elmondogatni nagyanyám, hogy mikor anyámat meglátta, micsoda szép leány volt, akár egy baba. Annyiszor hallottam ezt tőle, hogy azt hittem, a fiús anyák mind ilyen csodálattal várják a menyüket, és nem is lehetséges, hogy ne szeressék azt a nőt, aki az ő féltve nevelt fiuknak szenteli az életét.

Anyai nagyanyám végtelenül tiszta asszony volt. Annyira, hogy a frissen mosott lenvászon ágynemű és a háziszőttes abroszok, törülközők és konyhakendők illata gyermekkoromban beköltözött az orromba és ma is érzem, ha csak a mosásra gondolok. Korán árvult, szigorú és szívós teremtése volt a havasnak, aki legalább annyit tanult a nagyapám kovácsműhelyébe járó román csobánok feleségeitől, mint amennyit nekik megtanított a mi magyar életünkből. Nem tűrte a görbe beszédet és nem szerette a nagyotmondást sem, ő maga is mindenkinek a lelkére kötötte, amit gondolt.

Nem mindig aratott osztatlan sikert, apámnál sem.

Mit tudhat mondani egy dombvidéki fiatalember egy az élete delén járó havasi asszonyembernek? Ki-ki a maga bölcsessége szerint akarta megváltani a világot, és legtöbbször apám gazdálkodási ötletein folyt a paláver. Ami működött a dombvidéken, az nem feltétlenül vált be a hegyvidéken, ahol a legelőket először meg kellett tisztítani, el kellett egyengetni a vakondtúrásokat, csak utána lehetett nekilátni kaszálni, és akkor sem kaszagéppel. A kaszagép volt az egyik fő motívuma anyós és vő örökös vitáinak. Ezt a csatát (is) nagyanyám nyerte.

Azt hiszem, anyám nem igazán szokta meg az anyós-szerepet, pedig már majdnem 20 éve gyakorolja. Mélyérzésű katolikusként még mindig vívódik magában kicsit, hogy vajon a mi matyóhímzéses életünket kérje számon a férjemen vagy elég, ha „csak” szereti, különösebb elvárások nélkül. Néha csendestársa – a békesség kedvéért –, máskor ellenfél az igazságért vívott csatában. Azért ösztönösen vagy taktikai okokból – az eredmény szempontjából tökéletesen mindegy – igyekszik a kedvében járni. Megszokta például, hogy nem sózza agyon az ételt, mert a veje minimális sót tűr meg a konyhában és zöldfűszert is csak a tálaláskor használ. Amiben viszont utánozhatatlan: különös érzéke van a távozáshoz. Megérzi, hogy meddig komfortos az együttlét, és akkor semmiféle földi hatalom nem állhat az útjába: hazamegy.

Amikor férjhez mentem, úgy reméltem, kicsit könnyebb élet következik. Végre kérdezhetek valaki mástól is, egy másik asszonytól, nem csak a saját anyámtól, tanulhatok újat, és én is vihetek valamit talán a férjem családjának életébe.

Minden igaz is lett kicsit, ha nem is úgy, ahogy leányálmaimban szövögettem a jövőmet.

Az én anyósom négy gyermeket szült, a férjem az egyetlen fiú és ő volt a középső. Ikerhúgai és nővére mellett további nők (összesen 8) ölelésében cseperedett, ami kissé egyoldalúvá tette neveltetését, bár ennek előnyei is nyilvánvalóak. Lányos dolgokban például az átlagosnál tájékozottabb volt, a kardforgatás terén viszont még volt mit tenni. Szerencsére, csatáink többségében erre a tudásra nem volt szüksége.

Anyósom igencsak zokon vette, hogy nem a szülői házban állapodtunk meg az esküvő után, és nemcsak a városból költöztünk el, de még az országból is kiszaladtunk. Ezért mai napig én vagyok a hibás, és azt hiszem, mérget vehetünk rá, hogy ebből nem gyógyul ki.

Természetesen a gyermekszüléshez és a gyermekneveléshez is jobban ért, mint én, pusztán amiatt, hogy négy gyermeke született. Amikor a fiam született, kis híján mindketten ott maradtunk. Huszonnégy órás „mulatság” volt, aminek császár lett a vége. Míg a család többi része aggódva kérdezgette, „mi van már?”, anyósom azt találta mondani: „nem volt képes megszülni normális módon?” Jó viszonyunk szilád betonalapjai ez a kiválóan időzített „érdeklődés” és az évek során szaporodó „kedves” szavak lettek; talán érthető, hogy nagyon hamar hálát adtam a sorsnak az ötszáz kilométernyi tisztes távolságért. 

Kapcsolatunk akkor lépett új szintre, amikor kezdte belátni, hogy erőszakkal sem tudja visszaszerezni a kicsi fiát, akit persze sosem veszített el. Mindent megpróbált, az összes családtagot bevette a kampányba, aminek célja az lett volna, hogy költözzünk haza. Úgy gondolta, hogy a férjemnek kellene hordania a kalapot, és nem volna szabad rám hallgatnia semmilyen fontos kérdésben, hiszen ő volna az úr a házban a rend szerint. Egy alkalommal saját anyósának panaszkodott rólam, mire a mama – akivel egyébként híresen rossz viszonyban volt – ezt válaszolta: „ha nem hallgat rá, verje meg, hiszen az övé, nem?” Erre a mondatra lépett be apám a szobába. Nos, ez is egy vonás a nők elleni családi erőszak valódi arcán. Elengedtem. Ez lett a vége.

Megtűrt: így jellemezném kelletlen viszonyunkat.

Nincs mit mondanom egy anyának, aki sosem volt kíváncsi arra, hogy a fiából milyen férj lett, cserébe számonkéri rajtam a saját hiányérzetét.

A négy anyósképet szemlélve és a magam igazságával felvértezve azt vallom, hogy anyaként nem tudhatjuk, hogy gyermekünk milyen feleség vagy férj lesz, sőt azt sem, hogy társként milyen emberré válik a másik fél oldalán. Így aztán nem is kérhetjük számon a másik emberen a változást, amit tapasztalunk rajta, mert nem láthatunk bele házasságukba és intim szférájukba objektíven.

Azonfelül a kor nem érdem, csupán állapot,

tehát egyáltalán nem biztos, hogy éltesebb fejjel sokkal okosabbak leszünk, mint a fiataljaink – a fiatalok dolgaiban. Többek között azért is érdemes ezt számításba venni, mert csak az elmúlt 20 ében akkorát változott a világ, hogy akkor sem tudnánk úgy nevelni a gyermekeinket, ahogy a szüleink bennünket, ha egyébként mindenben tökéletesen egyetértenénk velük.  

Mindig anyaszerepben próbáljuk védeni csemeténket, és ez helyes is. Azonban az anyós-minőségben már a másik fél jelenléte is beletartozik, tehát amikor menyünkkel, vejünkkel csatázunk, valójában a saját gyermekünk döntéseit kérdőjelezzük meg. Őt gyengítjük. Semmi szükség fogadatlan prókátorokra, sem önjelölt bíróra egy új családban. Ettől olyan nevetséges az anyósviccek főszereplője. Sokkal fontosabb volna egymásba kapaszkodni a változásban, hiszen anyósként bőven van még mit tanulni saját gyermekünkről is: nevelésünkről éppen az ő férje, felesége tart tükröt. Ahogy fiatalasszonyként is jobban esik az önállóság, ha nem minden első próbálkozásunk mérettetik meg a legszigorúbb ítélőszéken. Sőt, arra az érzésre sincs semmi szükségünk, hogy valaki mindig minket les a takarásból, hogy lecsaphasson az első rossz mozdulatunkra. Ha négy gyermek huszonévnyi nevelése értékes tapasztalatokat szül, bizonyára erre a mutatványra mi is képesek leszünk huszonévek alatt, ugyebár.

Bármennyire is idealizálom nagyanyáim anyós-figuráit és bármennyire nem szenvedhetem saját anyósom stratégiáját, nyilván a hóhért csak ezután akasztják: majd, amikor a fiam beköti a fejét valakinek, akit én is méricskélhetek a magam mércéje szerint.