Életünk sokszereplős vígjáték, amelynek forgatókönyvét nem is mindig mi írjuk. A nagyszülők és szülők törekvései sokáig jóval erősebbek lehetnek saját növekvő akarásunknál, de egy nagyobb és pláne egy utánunk érkező kistestvér is bőven képes műsorvezetőként beköltözni a mi életünkbe – legalábbis időlegesen. Aztán ott vannak a távolabbi és a szerzett rokonok is, mert a párválasztáskor ugyebár egy anyóst és egy apóst is kapunk ajándékba. Így volt ezzel olvasónk is, akinek nem volt egyszerű dűlőre jutni a családdal. Az ő történte következik.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a figyelemzavar gyerekkori probléma, felnőttkorra automatikusan kinövi az ember. Ez nem feltétlenül így van: olykor tizenévnyi együttélés után, felnőtt fejjel kapunk diagnózist, mikor már a család széthullása fenyeget. Így volt ez olvasónk, Zsuzsa esetében is.

Küzdök. Rettenetesen küzdök. Ezt persze nem látja senki. Nem látja az, aki nem tud a problémámról, de még az sem, aki talán tud róla, és elítél miatta. Én is elítélem magam, mélyebben, mint ahogy bárki más el tud ítélni. Mert zugivó vagyok.

Olvasónk csak egyszer szállt szembe a főnökével. Onnantól pokol a munkahelyi élete. 

Olvasónk története arról, hogy járt egy férfival, aki csak egy valamit nem árult el magáról. 

Minden házasság máshogyan boldog(talan), és a szex talán mindegyikben szerepet játszik. Ha van, azért, ha nincs, még inkább... Andrea története.

Mi köze a pezsgőnek a bárányhimlőhöz? Hát az, hogy bontani fogsz egy üveggel, amikor a gyereknek elmúlnak a pöttyei! És persze utána ágynak esel és kialszod magad… A többi nyavalya mellett, ami most elég sok esetet produkál – mint az influenza, a skarlát – a bárányhimlő is képes két-három hétre felborítani egy család életét. Vajon mégis megéri az oltás?

„Régóta a bögyömben van – a szó legteljesebb értelmében –, hogy erről a témáról beszélnünk kell. A feminizmust mi találtuk ki, de vegyük észre, gyakrabban használjuk egymás ellen, mint egymásért, a női szolidaritás erősítése érdekében” – írta egy olvasónk az alábbi cikke mellé magyarázatként. Lujza gondolatait közöljük.

Verka, mint annyi más ember szerte a világon, ráktúlélő. Kemény menet van mögötte, nem volt könnyű az idei éve. Arról, hogyan is kapott diagnózist, s mit élt át ekkoriban, ITT írt. Mostani írásában pedig elmeséli, milyen az, amikor a kezelés, a nagy fájdalmak és az idő közben kopó türelem után a legszebb ajándékot hozta neki az angyal: a negatív leleteket. 

Egy hónapnyi nyarunk van még iskolakezdés előtt, nekem pedig ugyancsak egy hónapig tartott lecsillapodni a nyolcéves első tábori élménye után. A kislányomat élete első lovastáborából kellett elhoznunk a körülmények és megfelelő felügyelet hiánya miatt. A csalódás a kislányomnak sokkal többe, nekünk „csak” 80 ezerbe került – én mégis hálás vagyok a tapasztalatért.

Néhány napja cikket közöltünk arról, milyen érzésekkel szembesül egy ráktúlélő, s hogyan tudjuk őt segíteni. Ezt követően olvasónk, Verka megosztotta saját történetét, remélve, „hátha segít a legmélyebb bugyrokat is picit derűsebben látni az olvasóknak”. Levelét teljes hosszában közöljük.

„Nem hiszem, hogy áldozat vagyok, vagy ha igen, a saját döntésem és gyávaságom áldozata” – állítja Brigitta, aki nyolc év után döbbent rá, hogy a nyitott párkapcsolat talán mégsem neki való. Az ő története következik.