Az oviban felejtette a gyereket és évente kirúgták – Élet egy figyelemzavaros férjjel

Pszicho

Az oviban felejtette a gyereket és évente kirúgták – Élet egy figyelemzavaros férjjel

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a figyelemzavar gyerekkori probléma, felnőttkorra automatikusan kinövi az ember. Ez nem feltétlenül így van: olykor tizenévnyi együttélés után, felnőtt fejjel kapunk diagnózist, mikor már a család széthullása fenyeget. Így volt ez olvasónk, Zsuzsa esetében is.

Huncut dolog ez a holtomiglan-holtodiglan játék, sokunknak feladja a leckét emberismeretből, türelemből, kitartásból és egy sereg más, a közös élethez szükséges „szuperképességből”. Nem ártana, ha még a habos-babos esküvői tündérmese előtt tudnánk, mit vállalunk a nagy ígérettel. Mondom úgy, hogy amióta az eszemet tudom, gyűlölöm a meglepetéseket. Márpedig ez a történet is egy ilyen meglepetés-pofonról szól, aminek még most is bizsereg a helye.

Tizenhat éves korunktól ismerjük egymást és huszonegy éve cseresznyézünk egy tálból. Két gyerek, egy kutya, két macska és néhány családi fészek viseli kissé olaszos temperamentumú házasságunk sebeit és virágait, a huszonegy év alatt pedig többször is majdnem felhívtunk egy válóperes ügyvédet.

„Kicsit” különbözünk ugyanis. Ez időnként fáziseltolódást jelent, máskor idegállapotot, de soha értékrendet vagy célokat – valószínű emiatt van még értelme a „mi”-nek. Péter sportoló volt, atletizált és focizott, de nem ezzel nyűgözött le: szertelen, többnyire polgárpukkasztó viselkedésében és zseniális humorában találtam meg a másik felem. Mint később kiderült, ez főként az örök kamasz, flegmatikus-szangvinikus karakteréből fakad, és szerencsére sosem fog változni. Így gomboltuk össze a kabátot egy téli vizsgaidőszakban, az egyetem könyvtárszobájában, ahol kettecskén próbáltunk némi szellemi edzettséget nyerni a másnapi vizsgáinkra. Ő történelem szakos volt, én angolos. Lenyűgözött, ahogy betéve tudta az összes évszámot, nevet, és nagyon imponált, hogy a csoporttársai felnéztek rá. Az viszont már akkor is feltűnt, hogy sokkal többet tanul egy átlagos egyetemistánál és vizsgák után görcsösen újra végigvette az összes feladatot, hogy önmagát ellenőrizze: mit ronthatott el. Szülei is tanáremberek, nagy volt a nyomás. Nem lehetett azzal hazaállítani, hogy elkalibrálta a magyar múltat, mert abból minimum identitás-balhé kerekedett volna. Péter kínosan ügyelt erre, nyilván évfolyamelsőként végzett az egyetemen. Közben én lubickoltam a nyelvek és kultúrák világában, amikben elsősorban a rengeteg szín és árnyalat kötött le. Imádtam megtanulni angol és amerikai tájszólásokat, ezzel csigáztam az én múltban élő, szentimentális hősöm érdeklődését. Szóval, az egyetemi közös élet ilyen szép, rózsaszín volt.

Aztán elkezdődött a „nagybetűs”, elkezdtünk dolgozni, egyelőre mindketten ugyanabban a kiadóban. Péter tördelőként, én szerkesztőként. A tördelés nemcsak precizitást, de monotónia-tűrést és rengeteg türelmet kíván az ügyfelekkel való munkában. A két utolsó feltételt szinte maradéktalanul tudta teljesíteni, a precizitással azonban kezdetek óta hadilábon állt: nagyon könnyen elterelték a figyelmét még a legapróbb dolgok is. A kiadó vezetőjének rendszeres heti értékelésén ugyanaz a sláger szólt: nem eléggé figyelmes, sokat hibázik, ellenőrizni kell a munkáját. Otthon ez még a hősszerelmes korszak volt, én csak annyit láttam, hogy fölöslegesen kérek tőle két dolgot egyszerre, abból egyet biztos elfelejt. Szórakozott. Bohém. Flegmatikus. Férfiember. Ilyesfajta cetlikkel tűzdeltem tele az apró hétköznapi kudarcokat, és ez ment is egy ideig. Ahogy az élet sűrűsödött, egyre kevesebb türelmem maradt a címkézésre, és egyre mélyült a ránc a homlokom közepén: kezdtem belefáradni, hogy mindenről nekem kell gondoskodni ahhoz, hogy a dolgok rendben menjenek. Muszáj ellenőriznem, hogy bezárta-e az ajtót, utazáskor nekem kell bepakolni az iratokat, különben tízből nyolc esetben elfelejti őket és a számlákat is nekem kell befizetnem, vagy levágják az áramot.

Amikor már a gyerekre is figyelnünk kellett, nem kisebb izgalmakkal fejelte meg kalandjainkat, mint, hogy ottfelejtette Samut az óvodában. Akkor már egyetemen tanítottam más városban és vonattal közlekedtem. Ezért kértem meg apát, hogy hozza haza a trónörököst, nem kényelemből. Tizennyolc éves és ma is emlegeti, természetesen nekem, hiszen az anya dolga gondoskodni a gyermekről. Idegek harca – ez hatalmasodott el mindennapjaimon. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is egy, hanem két gyereknek vagyok az anyukája, csakhogy szó nem volt arról, hogy egy óriásbébihez mentem feleségül, aki annyira önállótlan, hogy az a környezetének is fáj. Ő ekkor már a harmadik munkahelyén dolgozott, az előző kettőtől elküldték, ugyanazon okok miatt: figyelmetlen és lassú.

Az első négy év után remegett először nagyot a léc: ha valami nem változik, ezt nem fogjuk kibírni hosszú távon. Egyszerre láttam az arcán megdöbbenést, csalódást, félelmet és dacot: nem igazán értette, mit akarok, mi a probléma. Igyekeztem elmagyarázni, hogy lassan megszakadok a mindenre figyelésben és nem az anyukája szeretnék lenni, hanem a felesége, de csak azt mondogatta, hogy hiszen ő mindent megtesz, amit kérek, mi hiányzik még? Végül megegyeztünk abban, hogy bevezetjük a munkamegosztást: főzök, mosok, vasalok, cserébe a takarítást és a bevásárlást ő intézi. Készítettem listákat, hogy megkönnyítsem a dolgát és újra nekirugaszkodtunk a „happy ever after” nekem iszonyú meredeknek tűnő mezsgyéjének.

A harmadik munkahelyéről rövidebb idő alatt repült, mint az előző kettőről. Úgy döntöttünk, hogy a családi vállalkozásban folytatja tovább, a saját céget építgeti, én pedig tanítok tovább és a cégben is dolgozom mellette. Következett hét hosszú és gyötrelmes év, ami Péternek leginkább depressziót hozott, én pedig kezdtem szépen felőrlődni a megoldhatatlannak tűnő problémákban. Bár otthon dolgozott, sosem tudtam úgy hazaérni, hogy ne a „felejtés” nyomait találjam mindenütt: az asztalon felejtett maradék, a mosógépben felejtett ruha, amit reggel tettem be, és neki kellett volna kiteregetnie, a befizetetlen számlák stb. Közben a cégben elvégzett munkája sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Szerette csinálni, de nekem kellett a megrendeléseket és a pályázatokat behozni, a könyveket megszerkeszteni, tervezni és a pénzügyeket intézni. Hogy kimozdítsam a letargiából, javasoltam, hogy kezdjen ismét tanulni: így végezte el az első szakirányú továbbképzését, könyvkiadó szakirányon. A helyzet persze ettől sem változott. Kezdte megszokni, hogy gondoskodom róla, és már az egyetemi adminisztrációját is én intéztem, remélve, hogy nem veszik észre az önállótlanságát. Ekkor már hangosan is kimondtam, hogy érdemes volna szakemberhez fordulnia, mert ez nem normális, mire közölte, hogy ne csináljak bolondot belőle.

A negyedik munkahelyén már a kezdetekkor kiderült, hogy nem átlagosan viselkedik figyelem terén. Nem is tudott sokáig megmaradni, bár egy alkalommal még magam is közbenjártam érte, hogy ne rúgják ki. A csúcsot az ötödik munkahelyén döntötte meg: képtelenek voltak együttdolgozni vele a kollégák, mert időre ment a játék, és részéről nem lehetett stabil teljesítményére számítani. Kirúgták. Nagyjából egy hétig nem tudtam: azt mondta, dolgozni megy, miközben egy pszichiáter barátját kereste fel, hogy segítséget kérjen. Ekkor már tudta, hogy nagy a baj, ezt nem lehet tovább takargatni. Féléves pszichiátriai és három hónapos neurológiai vizsgálat következett. Figyelemzavar, ami stressz hatására extrém szorongásos szekvenciákkal ront az állapotán – így körvonalazódott a diagnózis. Gyógyszerezés következett, amitől ugyan nyugodtabbá vált, de a teljesítménye romlott. Amikor a gyógyszerek hatása kezdett elvonási tünetekbe átcsapni, lebeszéltem a pirulákról.

A felnőttkori figyelemzavar mindig gyermekkorban kezdődik.

Péternek kisiskolásként is voltak tanulási nehézségei, csak akkor ezt még a pedagógia és a pszichológia nem figyelemzavarként ismerte. Nyilván, a családi körülmények sem segítettek a helyzeten: az apai szigor olykor fürdőszobai szíjjal-verésben is kiteljesedett, ráadásul a „nagy ember árnyéka” szindróma miatt egész életében szorongott teljesítményhelyzetekben. A család ma is hárít: nehéz szembenézni azzal, amit szülőként nem láttunk meg időben vagy elrontottunk, ez érthető. A „majd elnövi” bölcsesség pedig ebben a témában egyáltalán nem működik: a gyermekkorban kialakult figyelemzavar a felnőtt életét duplán is megkeseríti: egyrészt a felnőtt már tudja, hogy valami nincs rendben, másrészt iszonyatos energiákkal próbálja ezt leplezni. Így, mire kiderül a valódi probléma, akár egy házasság és egy család is rámehet, nem csak a saját karrierje a tét. Az egyre fokozódó szorongás pedig örvényszerűen húzza le a pszichét a depresszió legmélyebb bugyraiba. Férfiak esetében ráadásul a férfiasság megéléséhez oly fontos munkateljesítményen esik csorba, és többek között ezért képesek sokáig hallgatásba burkolózni, tagadásba menekülni.

Péter letette a gyógyszereket és húzott egy vonalat: keresett magának egy olyan állást, amelyben nem bénítja meg a teljesítménykényszer, összehangoltuk a naptárainkat, hogy semmi fölöslegeset ne kelljen fejben tartani és mindenről listát írunk. Két éve nem szedi a gyógyszereket. Ugyanúgy elfelejti az iratait, mint régen, ugyanúgy nyitva hagyja az ajtót, az ablakokat, mint azelőtt és

most sem lehet bízni abban, hogy nem felejti el hazahozni a gyereket – immár a másodikat, az első osztályost. Mégis kicsit könnyebb lett az élet.

Először is attól, hogy ismerjük a problémák valódi okát és ezzel ő maga is farkasszemet nézett; másodszor logisztikailag könnyítettünk az életünkön, sok mindent automatizáltunk emlékeztetőkkel, naptárbejegyzésekkel, listákkal (így nem kell szégyenkeznie amiatt, hogy valamit elfelejt, egyszerűen tudja, hol találja meg az adott információt); harmadrészt pedig a mostani munkájában csak annyit vállal, amennyit gond nélkül tud teljesíteni, így a cégre is marad némi ideje.

Sokat tanultam az elmúlt huszonegy évben, de a legtöbbet ebből az együttélésből. Nyilván, amíg nem értettem, mi okozza a problémákat, sok szemrehányást tettem Péternek a kudarcok miatt. Kolerikus vagyok, ésszel próbáltam megoldani a helyzetet.

A legtöbbet a megértés segített, valóban. Most már tudom, hogy mit várhatok el reálisan és mit fölösleges remélnem vagy erőltetnem. Nem is teszem. Érzem, hogy ezt ő is érzékeli, és ha mégis feszegetném a határokat, védekezik. Megtanultam hát együtt élni egy figyelemzavaros felnőttel. Nem két pillanatba telt, de talán megérte: lehet, hogy nem fogunk elválni már.

 Ajánljuk még:

 MINDENKINEK KELL PÁR KAPCSOLAT, HOGY JÓ LEGYEN A PÁRKAPCSOLAT?

 ŐSZINTESÉG A PÁRKAPCSOLATBAN: NEHÉZ ÉS LASSÚ FOLYAMAT, DE MEGÉRI VÉGIGCSINÁLNI

 PÁRKAPCSOLATI VESZEKEDÉS-KISOKOS: A JÓ KAPCSOLAT LÉTELEME A JÓ VITA!