Tünetmentesség Karácsonyra – Verka története

Tavasszal Covidba csomagolva kiderült a diagnózis: 43 évesen vastagbélrák, nyirokcsomó áttétekkel – III. stádium, irgalmatlanul ijesztő. A daganat azonban – hála a sorsnak – műthető volt, így jöhetett a rettegett Xelox 8: kombinált infúziós-tablettás kemoterápia, hogy a legkisebb esélyét is elvegyük a kiújulásnak.

Hogy is mondjam… azért ez több mint rossz.

Az első kemoterápiás kört még frissen műtve, de viszonylag könnyen vészeltem át; legalábbis ahhoz képest, amit az ember a filmekben lát. A második hasonlóan ment, de utána tettünk egy éjszakai mentős kirándulást a kórház sürgősségi osztályára, légszomj miatt. Ezt a rosszullétet minden bizonnyal a tudatalatti rettegés okozta. A harmadik kemó már nehezebb volt, ráadásul utána – csupán 15, kalap nélkül tűző napon töltött perc és jelentős mennyiségű dinnye, valamint paradicsom elfogyasztása után – olyan keresztallergiám lett, hogy néhány óra alatt a világ összes csalánkiütése és hólyagja végigfutott a testemen. Anyukám, mint mindig, ezúttal is tudta, mit kell tenni, a megfelelő gyógyszerekkel gyorsan kikezelt.

Ekkoriban már egészen viaszos volt a bőröm, erősen csökkent az energiaszintem, de csináltam, sőt, élveztem, amit csak tudtam: dolgoztam napi 4-5 órát (éljen a home office intézménye!), zöldséget fermentáltam, sütöttem-főztem, megnéztem egy rakat sorozatot, sétáltunk és nagyokat beszélgettünk a férjemmel, Andrissal, a barátokkal, képeztem magam szakmailag és az egészséges életmód témájában is.

A negyedik kezelés megint nehezebb, az ötödik aztán könnyebb volt. Anyukám és a férjem kísértek a kemókra, egyiküket sem irigyeltem ezért. Azt hiszem, hogy

egy-egy ilyen szeánsz a hozzátartozónak még nagyobb teher, fájdalom, mint annak, aki a kezelést kapja.

Részemről – részben ezért – a kezelések utáni hetek nagyon nehezek voltak, volt sok sírás és testi-lelki szenvedés, kuporgás, lelkiismeret-furdalás a családnak, barátoknak okozott fájdalomért. Teltek a hetek, hónapok, a tomboló nyár miatt napközben be voltam zárva, és az egyéb fizikai korlátaim, meg a „nem akarok gondot okozni”-attitűdöm miatt nehéz volt programokat szervezni, de néha sikerült, és olyankor tényleg jó volt minden.

Októberben, a hatodik körnél allergiás reakciót produkáltam, már a kezelés megkezdése után tíz perccel, ment a sürgés-forgás körülöttem, elmondásból tudom, hogy elég cefetül néztem ki, elkékült a szám, beduzzadt a szemem, hófehér volt a bőröm, piros kiütések jelentek meg rajtam. Belülről annyit érzékeltem, hogy először elöntött a forróság, aztán minden ízemben reszkettem, iszonyatosan fájt a hasam és jártányi erőm sem volt. Azt mondták, nagyon bepánikoltam, pedig belülről nem így éreztem. Nem féltem, mert tudtam, egyszerűen éreztem, hogy segítenek, jobb lesz. Segítettek is, megkaptam az ellenszert, pihentem, jobban lettem és haza is engedtek. Sosem felejtem el a férjem arcát, amikor beengedték végre hozzám. Színtiszta aggodalom és mindenen túlmutató szeretet ült ki rá.

A kemoterápia tablettás részét szedtem tovább, aztán megpróbáltuk a hetedik kör infúziót. A főorvosnő mindent beadatott előkészítésnek, amit csak lehet, hogy elkerüljük a reakciót, de a testemnek már elég volt, elteltem, az infúzió bekötése után azonnal jöttek a tünetek, így elengedtük a kezelés ezen részét. Ugyanazt láttam anyukámon, mint előtte három héttel korábban a férjemen.

Maradt a tabletta még két körre, értelemszerűen sokkal enyhébb tünetekkel. Csakhogy ekkorra már annyira elfáradtam, hogy táppénzre kellett mennem.

Mire a kemóval végeztem, kicsit az is végzett velem.

Mostanra két hónapja nem dolgozom, de az a helyzet, hogy így sem unatkozom. Elhatároztam, hogy még több filmet nézek, olvasok és majd jól nem csinálok semmit, de ebből az lett, hogy még többet sütök-főzök, ragyog a lakás, újra aktívan kerámiázom és rengeteget beszélgetek a számomra kedves emberekkel. Vannak új kapcsolatok is az életemben, a betegség kapcsán új emberekhez kerülhettem közel. A múlt hónapban jótékonysági liciteket szerveztem egy kedves barátnőmmel a nekem segítséget nyújtó rákalapítvány (Van Holnap Alapítvány) és egy cicamentő egyesület (Puha Praclik) javára. Olyan energiák mozdultak meg ebben a kezdeményezésben, hogy én a föld fölött jártam. Tudtunk még segíteni egy tüdőtranszplantációs kisfiúnak is, szintén egy barátnőmmel közösen, és a Csoda Csoportban is tevékenykedtem kicsit.

Pár hete azért már nagyon hiányzott a munka, kitaláltam, hogy újra dolgozni kezdek, de a családom szeretete, józan esze és Andrisom biztonságot adó támogatása (na meg kedves szigora) meggyőztek arról, hogy ez a jövő évig várhat. Mi több, egészen addig várhat, amíg újra biztos leszek magamban, és érzem az erőt, hogy szakmai feladatokat teljesítsek fő műsoridőben, meghatározott keretek között.

Mondják, hogy egy ilyen betegség alatt sokat változik az ember. Igaz, ez szerintem is. Én spontánabb és lazább lettem, illetve tudatosabb: tanulom, hogy egyáltalán nem számítanak azok, akik bántanak engem, és nem kell megfelelnem nekik, sőt, másoknak sem. Éppen elég, ha figyelmet és szeretet adok azoknak, akik nekem fontosak, és akiknek én is fontos vagyok. Hálás vagyok minden szerettemnek, mindenkinek, aki bármiben is segített. Persze amióta kicsit jobban vagyok, visszajött a szorongásra való hajlamom és megmaradt a teljesítménykényszerem, de sokkal lojálisabb lettem mások kis gyarlóságaival szemben, és talán a sajátjaimmal is. Sokat segített az onkopszichológus is, hihetetlen segítséget nyújt egy megfelelő szakember, még ha azzal is áltatjuk magunkat, hogy nincs rá szükségünk.

A kemó és az azzal járó hajcihő sokszor nem olyan, mint amilyennek hinnénk. Nem fogytam le és nem hullott ki a hajam, de halovány vagyok, mint egy porcelánbaba, kezem-lábam zsibog, még most is érzékeny a szemem és a végtagjaim a hidegre a neuropátia miatt, amit a kemoterápiás szer okozott. A kezelések utáni heteket végig émelyegtem, az emésztésem egy katasztrófa volt és minek is tagadnám, még most is az; elhalványodtak az ujjlenyomataim, a talpamon papírvékony a bőr, a körmeim tropák, néha a semmiből megszédülök, inszomniával küzdök.

De itt vagyok, csinálom, szeretem az életet, szeretem a családomat, a cicánkat, az otthonunkat, nagyokat nevetek és várom a Karácsonyt, mint egy gyerek.

Jövő héten vár rám egy vérvétel, egy CT, aztán egy kétnapos kórházi tartózkodásba bugyolált tükrözés – szigorúan altatásban. Bár ezek rutin dolgok, és tudom, hogy az eredmény negatív lesz, alig várom, hogy magam mögött hagyjam az ehhez kapcsolódó, időről-időre rám törő, és a szeretteimet is próbára tevő feszült várakozást, aggodalmat.

Amit még az ünnepeknél is jobban várok, az a december 15-e délelőttje, amikor az onkológiai szakrendelésen a főorvosnő lepecsételi az ambuláns lapot, amin az áll, hogy TÜNETMENTES. Hogy máshogy is lehetne?

(…)

Két héttel később:

December közepe van, túl vagyok a kontrollokon. Három napig voltam bent, de a CT eredményről épp lecsúsztam, mert a kontrasztanyag épp más helyre hívott, amikor anyukámmal és Andrisommal közölték az eredményt. Ezúttal valami egészen mást láttam az arcukon, mint amiről korábban meséltem: végtelen boldogságot, megkönnyebbülést, örömet.