A rákból gyógyulás nem játék, de napfénnyel a szívedben könnyebb – Verka története

Hős

A rákból gyógyulás nem játék, de napfénnyel a szívedben könnyebb – Verka története

Néhány napja cikket közöltünk arról, milyen érzésekkel szembesül egy ráktúlélő, s hogyan tudjuk őt segíteni. Ezt követően olvasónk, Verka megosztotta saját történetét, remélve, „hátha segít a legmélyebb bugyrokat is picit derűsebben látni az olvasóknak”. Levelét teljes hosszában közöljük.

Szóval koronásak lettünk. Két oltással. Ez igazi szívás. Atyaég, de cefetül vagyok. Cirmó, te sokkal jobban bírod. De én miért nem vagyok jobban? Ráadásul egy vadiúj melóban 10 nap után mindjárt táppénzen vagyok, de szép is ez... Mondjuk, igazán rossz munkahelyet sikerült kifognom, fel is mondok, nem vagyok egy hiéna, hogy kihasználjam őket holmi betegszabikkal. 

Oké felmondtam, megkönnyebbültem, jöhet a következő. De továbbra sem vagyok jól. 

Andris, vérzek. Nem, nem kell megjönnie, ez lejjebbről jön. Jézusom, ijesztő. 

IBS? Chron betegség? Mi van velem? Konzultációk jönnek, aztán nem túl kellemes vizsgálatok, végül szövettan, izgulás. Tovább vérzek. Közben keresgélek és kifogom a világ legjobb munkahelyét, szárnyalhatok, mindezt home office-ban.

Hálám a sorsnak végtelen. Egészen addig, míg megjön a szövettan és a diagnózis: végbélrák.

Nyugi van, kezdeti stádiumban elkaptuk, gyors műtét, kivesznek belőlem egy darabot és megyünk tovább. De apa is... mindkét papa is, és a nagymama is – ráadásul 33 évesen – rákban mentek el. Mi lesz velem? Az hagyján, de mi lesz a családommal? A barátaimmal? Hogy dolgozzák ezt fel? 

Mindenki nagyon megijed, de pillanatok alatt összezárnak, szeretnek; mentazöld, puha takaróba burkolnak, úgy babusgatnak. Nagyon félnek, látom, de a férjem, a bátyám, az apósom bástyaként állnak mellettem, a családom, a barátok együtt rezegnek velem, a kamasz unokaöcséim szív emojikat küldenek. Na és az anyukám! Mint anyatigris töri az utat, a 40 éves egészségügyi múltja és az igazán segítőkész orvosaim gyorsvonatra ültetnek, csak kapkodom a fejem. Mindjárt a következő héten jöhet is a műtét, úgyhogy hajrá, csináljunk gyorsan mindent, amit szeretünk. Nagyokat sétálunk, eszünk, iszunk, szívok magamba mindent, ami segíthet.

Aztán kórház, ötágyas kórterem, nagyon beteg szobatársak. Viszem nekik a napfényt, hátat mosok, nevettetek miközben majd’ összecsinálom magam, szó szerint is. Leginkább a katétertől. Az altatásból ébredés rettenetes, de a műtét sikeres, a sebészem a legjobb. Ahogy magamhoz térek, kapok az oldalamhoz, megnyugszom, kivezetni sem kellett – szóval nem fogok 43 évesen egy zacskóval az oldalamon fesztiválozni. (Mondjuk, azt amúgy sem fogok.)  

Jó esély van rá, hogy ezzel zárható az akta. Hazatérés, épp a szülinapomon, boldogság, a cicánk órákra mellém fekszik, hónapok óta nem csinált ilyet. (Utána persze újra kakkant a fejemre, de ebben semmi meglepő nincs.)

Végbélműtétből gyógyulni nem wellness-élmény, minden nap egy küzdelem, de csinálom, napról napra jobb, erősebb vagyok, dolgozom újra, szeretem. Jövünk-megyünk amennyit bírok, látogat a család, a barátok. A férjem, akiről eddig is tudtam, hogy fantasztikus, most úgy babusgat, olyan erőt áraszt, hogy a szívem sajdul bele. Átérzem a drámát, hogy egy éve sem vett el, és most ilyen betegséggel küzdünk, de inkább a szerelmére figyelek. Csak közben megint várunk egy szövettant. 

Az eredmény jobban fáj, mint az első: a tumort egészben eltávolították, de a környező nyirokcsomókban találtak rákos sejteket. Orvosi kifejezéssel szólva ez nyirokáttét. Letérdel a család és a környezet. Képletesen, de

mélyre térdelünk, és én csak azon töröm a fejemet, hogyan ne haljak meg, és hogy segítsek a többieknek mindezt elviselni?

Na meg kutatni kezdek, mint egy őrült. Persze többnyire eszemnél vagyok, nem horror fórumokat, hanem megbízható orvosi anyagokat nézek. Tudni akarom, mi ez bennem, milyenek a kilátások, mi vár rám, hogy segíthetek magamon? Anyukám rengeteg infóval lát el, egy orvos barátom és egy nagyon kedves onkológiás ismerősöm rengeteget segít. Az onkológusom egy földre szállt angyal, nem utolsósorban onkopszichológus és egy régi barátom nevelőanyukája. Velem vannak az égiek.

A főorvosnő elmondja, hogy nyolcalkalmas kemo vár rám, ami nem lesz fáklyás menet, de a nagy baj elhárult, ez a kezelés azért kell, hogy többé nyoma se legyen a ráknak. Hát oké, de én ezen a folyosón akkor jártam legutóbb, amikor a jelenlegi orvosom elmondta nekem, hogy az apukám nem fog meggyógyulni. Mit keresek újra itt? Most komolyan, ez velem történik?

Megint nem szórakozunk sokat, 10 nap és kezdődik a kemo. Megfordul köröttem a világ, minden jót, élményt, illatot, embert sokkal intenzívebben észlelek és érzek, miközben iszonyatosan félek. Újra kutatok, mellékhatásokról olvasok, meg arról, hogy segítsek magamon, mit egyek, mit ne.

Rengeteget kommunikálunk a szeretteimmel, vannak pillanatok, amikor úgy érzem, nekik rosszabb, mint nekem.

Igyekszem támogatni őket, ők meg engem. Igyekszem kevesebbet beszélni a betegségről, de lelki alkatomnál fogva a kibeszélés nálam terápia, és talán segít azoknak is, akik egyébként magukba zárnák azt, amit most megélnek miattam, velem.

Aztán jön az első kemó. A nővérek kedvesek és közvetlenek, az infúzió hamar lemegy. Hazaérünk, süt a nap, nincs tünet, de jó! Telnek az órák. Aztán egyszer csak állati fáradt vagyok, a szobahőmérsékletű víz pedig tökhideg. Hozzá értem a fém kilincshez és szúr. Behúzta a görcs a hüvelykujjamat a tenyerembe. Nézd baba, mintha csak négy ujjam lenne. Ezek fura dolgok, de nem elviselhetetlenek. De hol az étvágyam? Émelygek... na ez az igazán rossz, velem is marad egy hétig, mint egy irdatlan kemény másnaposság. A második hétre 

már csak olyan, mintha egy háromaperolos szombat utáni lusta vasárnapot nyomnék. 

A harmadik héten jobban vagyok, mint a márciusi Covid óta bármikor.

Tény, hogy nagyon figyelek rá, mit eszek, tömöm a megfelelő tápanyagokat és mindennap mozgok. Igen, mindennap, akkor is, ha lehetetlen küldetésnek tűnik. Andrisom ebben is erős katona, a hóna alá vesz és megyünk. Újra regényt olvasok, kerámiázok.

Közben évfordulónk van és szexelni is lehet végre, újra átminősülök, az apró kis babusgatni való beteg baba mellett a szexi kisfeleséggé is, baromi jó érzés.

Letelik a három hét, felerősödök, a környezetem megnyugszik, jöhet a második kör. Vagyis jött, ma. Ugyanúgy, mint először: nem rosszabb, mint az első, és ez már önmagában jó hír. Ezúttal a hányáscsillapítót is beveszem, amit a múltkor nem mertem a mellékhatásai miatt. Milyen igaza volt anyukámnak, amikor lecseszett, hogy magammal szúrok ki, ha nem szedem!

Igen, bármilyen jól akarja csinálni az ember, hibák, mélypontok, sírások becsúsznak, de a másik oldalon olyan energiák szabadulnak fel bennem és a hozzám közel állókban, amik bőven kibalanszolják a nehézségeket. Szóval, rákból gyógyulni nem játék, hanem erőltetett menet, de a folyamat megélése fejben dől el.

Én már döntöttem, én maradok, ennek az állatnak viszont mennie kell.

 Fotó: Verka és férje a levél megírását megelőző napon

 
X
Már követem az oldalt