Van a férjemmel egy régi történetünk. Össze se tudnám számolni, hogy az elmúlt 30 évben hányszor meséltük el különböző társaságokban. Azt hiszem, benne van minden, ami megmutatja – főleg a fiataloknak, akik már nem is ismerik az internet nélküli életet –, hogy milyen volt a 90-es években külföldön dolgozni. Vagy legalábbis megpróbálni… Olvasói történet két fiatalról, akik nagy reményekkel elindultak Olaszországba meggazdagodni.

Egy évvel ezelőtt mutattuk be egy olvasónk, Melinda történetét, aki a férjétől éveken át elviselt verbális bántalmazást megelégelve úgy döntött, elköltözik a két gyerekével és új életet kezd. A 34 éves édesanya nem süllyedt önsajnálatba, mint mondja egy élete van és azt nem akarja elpazarolni, így ma már hivatalosan is elválva férjétől, eltávolodva akkori fájdalmaitól, beavatott minket a folytatásba.

Anyává válni csodálatos dolog: tételmondat. De én a folytatást is tudom: anyává válni csodálatos dolog, ÉS nagyon vicces tud lenni. Na, nem azért, mert az élet ki akar babrálni velünk, amikor porontyokat potyogtat az ölünkbe, hanem, mert bármilyen alapossággal is készülünk erre a szerepre, bőven okoz meglepetéseket. Például önmagunkkal kapcsolatban. Nekem speciel volt szerencsém anyatejes kalandokban – szó szerint – fürdeni, és néha másoknak is jutott bőven az élményből.  

„Ne legyél műkörmös, annyi van már!” „Közgazdász akarsz lenni? Azzal Dunát lehet rekeszteni.” „De a bölcsész az mekis szak.” Tovább is sorolhatnám, milyen kommentárokkal küzd meg egy fiatal manapság, hogyan tapossák porba az álmait. És ezzel szemben mit lát, mit érez maga körül – beszéljünk hát rózsaszín ígéretek helyett inkább erről a nagyon is látható szakadékról! Szabó Barbara vendégcikke.

Hiszek a házasságban. Hiszek az első szerelem erejében, és hiszek abban, hogy fiatalon is lehet nagyon jó döntéseket hozni. Lehet elköteleződni, és lehet nagyon boldog házasságban élni huszonévesen is. Akkor is, ha nekem mindez nem jött össze. Egy huszonéves, elvált olvasónk története.

Hogy miért kellett iskolába felvételiznie az óvodás gyerekemnek? Mert ahova területileg tartozunk, az nagyon messze van, és nincs is jó híre. Nem szeretném, hogy oda járjon, és ha már van választási lehetőségünk, akkor megpróbáljuk. Vettünk hát egy nagy levegőt, és igyekeztünk megfelelni az online térbe száműzött megmérettetésen. Igen, mi, nemcsak a lányom, hanem én magam is. 

Sok szép levelet kapunk tőletek, olvasóktól. Jó érzés ezekkel foglalkozni, különösen akkor, mikor olyan üzenetek érkeznek, mint Fehér-Forgó Mária írása. Az ő vendégcikke következik.

Néhány héttel ezelőtt cikket közöltünk a verbális bántalmazásról, melyben olvasónk, Melinda történetét ismerhettétek meg. Az írást több tízezer ember olvasta el néhány nap alatt, rengetegen számoltak be hasonló tapasztalatokról. A megjelenést követően megkereste lapunkat Nikolett, aki egy másik problémára, a családon belüli fizikai bántalmazásra szeretné felhívni a figyelmet. Ismerjétek meg az ő történetét is!

Sokan hajlamosak a verbális bántalmazásra legyinteni, főleg, ha (még) nem történt fizikai tettlegesség. Pedig a fizikai és az érzelmi fájdalom egy utat jár be, az érzelmi agresszió (is) évtizedekig nyomot hagy bennünk, melyek feldolgozása hosszú és nehéz feladat. Ellenben nem reménytelen. Olvassátok el a kétgyerekes, 33 éves Melinda történetét.