Félek a középszerűségtől, és úgy általában: az élettől – egy huszonéves vívódásai

Nehéz úgy elindulni akár a gimnáziumból, akár az egyetemről, hogy közben mindenhol azt látjuk, mások milyen könnyen és vígan élnek. Mert az élethez pénz kell, a pénzhez pedig munka, abból pedig igen nehéz jót, pláne igazán jót találni.

Valakiből influenszer lett több tízezer követővel és szponzorációkból szerez anyagi függetlenséget, majd éli az általunk is megálmodott életet, másból postás lesz. Egyikkel sincs semmi probléma, közben pedig mégis van: a társadalmi elvárásoknak alámenve az egyik sikkes, menő és áhított, a másik meg csak van, mert hasznos, és mert mégis csak: az is egy munka, amit valakinek el kell végezni. Ma már nem olyan az élet, mint a 80-as években, hogy ne lenne téma, ki mit dolgozik vagy tanul, a lényeg, hogy munkája legyen. Mi ítélkezünk és savanyú mosollyal mondjuk annak, aki szerencsésebb volt, mint mi, hogy „De jó, nagyon örülök neked” – miközben arra vágyunk, ami neki van.

Miért alakult ez így? Senki nem ítélkezik születésétől kezdve, a mi generációnkra pláne nem jellemző ez – legalábbis bizonyos témákban. Hiszen mi már könnyedén elfogadjuk a homoszexualitást, a rasszokkal járó különbségeket, ha egy lány lenyírja a haját. Mégis mindenkit szorongással tölt el, hogy elég jó-e a munkája, és vajon ő elég jó-e a munkájában. Félünk kimondani, hogy „én csak egy ruhabolti eladó vagyok”. Félünk a közelgő osztálytalálkozótól, ahol a legelső kérdés az lesz, hogy „Na, és mi lett belőled?” és félünk a válaszoktól, mert tudjuk, hogy milyen rosszul fogjuk érezni magunkat a többiek sikerei miatt. Pedig örülnünk kéne az ő örömüknek. De nem megy.

Okolhatjuk a közösségi médiát, van is rá alapunk. Talán nehéz elhinni de a Z és Y generációnál előforduló depresszió és szorongás kiváltó okai között újabban gyakran említik az Instagramot. „Ő itt nyaral, mennyit fogyott, már saját háza van, luxusmárkákba burkolja magát, párkapcsolata van” –  sorolhatnám, milyen gondolatok cikáznak a fejünkben a közösségi oldalak pörgetése közben. Mert mi is ezt akarjuk: kevés energiával sokat elérni.

Csak a sikert látjuk a képeken, és első körben mindenki azt érzi, „nekem miért ne járna?!” Ahhoz már erőfeszítést kell tenni, hogy lássuk, hogy tudatosítsuk magunkban: az illető, akire irigykedve bámulunk ugyanazt érzi, mint mi, és talán pont azért akarja megmutatni magát, mert bizonyítani szeretne; visszajelzést, like-ot és szívecskét, hogy érezze, értékes és jó – ő is, és ez is, amit csinál.

Tudom, nagyon egyszerű lenne megoldani a dolgot: töröljük le a közösségi oldalakat. De ez sem ilyen egyszerű, mert akkor jönnek a kérdések, hogy miért töröltem le magam? Mert ez is baj és ez is ítélkezést szül. „Biztosan depressziós és nem akarja látni, hogy másoknak milyen jó az élete.” Minket pedig még ez is érdekel mert nem szeretnénk, ha úgy ítélkeznének felettünk, mint ahogy mi tesszük saját magunkkal.

Szintén gyakran halljuk az idősebb korosztálytól, hogy az a bajunk, hogy túl sok időnk van gondolkodni. Valóban, bár ne így lenne.

De próbálunk megfelelni. Megfelelni annak, amit a látunk, hogy milyen egyszerűen tudnak utazni, létezni, vásárolni mások. Tudnak élni. Úgy tudnak élni, ahogy ma az a médiában látható, amin mi felnőttünk, ami mindig példa volt a szemünk előtt. Ezt szeretnénk mi is, azt, amit látunk.

Mert telik-múlik az idő, szeretnénk anyagi biztonságot, de nem akármilyen munkával, hanem olyannal, amivel dicsekedhetünk.

Szeretnénk megteremteni a megfelelő légkört, hogy gyermeket vállalhassunk, utazhassunk és gondok nélkül, büszkén élhessünk.

Mi át akarjuk ugrani azt a részt, amikor alázatosan a nulláról indulunk és csak szépen lassan haladunk előre. Mert arról nem hallottunk, arról nem meséltek nekünk – és nagy pofonokat kapunk, mikor ismerkedünk az élettel.

Nem azért, mert hülyébbek vagyunk, mint mások, mint a régiek, csak éppen nem volt honnan megtanuljuk sokan, hogy milyen a munka világa.

Nekünk azonnal a csúcson a helyünk, legalábbis ezt gondoljuk. Nem vagyunk nagyképűek, nagyravágyók, csupán annyit szeretnénk, amennyit a médiában látunk. Csillogást és sikert, csodálkozó szempárokat, büszke szülőket és óriási, elégedett mosolyt a tükörben. Közben pedig elfelejtjük, mit is akartunk valójában. Miről álmodtunk gyerekként. Mert mi nem magunknak akarunk megfelelni, hanem másoknak. Bármit megtenni, csak ne legyünk középszerűek.