A legkitartóbbakat viszont mesteri építményeivel és szoros családi kötelékének pillanataival jutalmazza meg.
„A legkisebb nádfoltoktól a legnagyobb kiterjedésű mocsarakig mindenütt előfordulnak a nádban élő és költő nádiposzáták. A termetesebb nádirigón kívül a kisebb nádiposzátákat a nép egyszerűen nádiverébnek titulálja és nem tesz különbséget a fajok között. Az első pillantásra nagyon hasonló nádiposzáták között, mint a gyakori cserregő- és foltos nádiposzáta, olyan ritka, és a többi nádiposzátától eltérő fajt is felfedezhetünk, mint amilyen a fülemülesitke (Acrocephalus melanopogon). A fülemülesitke termete és színezete szinte teljesen megegyezik a gyakori foltos nádiposzáta mintázatával. Ha azonban közelebbről vesszük szemügyre a kézben tartott madarat, láthatjuk, hogy a feje teteje sötétebb, csaknem fekete, a szemsávja pedig világosabb, majdnem fehér színű”- így kezdi a faj bemutatását Gergely József a Magyar Szó 1987-es számában.
A feljegyzések szerint hazai jelenlétére elsőként Mikuska József ornitológus figyelt fel a Ludasi-tavon, a hatvanas évek elején. Később sikerült bizonyítania a faj fészkelését is - ami nagy szerencse, hiszen a fülemülesitke - rejtett életmódja miatt - még ma is kihívások elé állítja a megfigyelőket. A sitke nevet állítólag Herman Ottó adta neki, méghozzá azért, mert népies elnevezése nem volt ismert, és még a pákászok is csak az ornitológusok elbeszélése révén ismerték meg a fajt. A sitke egy dunántúli ősi családnév, amit ismeretlen okokból Herman Ottó alkalmasnak talált a madár számára. A fülemüle előtag pedig azért került a neve mellé, mert a sitke éneke nagyon hasonlít a fülemüle emelkedő trillájára.
A legkorábban visszatérő nádiposzátánk, aki legkésőbb vonul el hazánkból. Október végén, de még november elején is megfigyelhetjük a nádasokban és még ilyenkor is élvezhetjük kellemes énekét.
Az MME-n elérhető adatlapja szerint a fülemülesitke a telet a mediterráneum édes, illetve brakkvizes nádasaiban tölti (a brakkvíz vagy félsósvíz olyan víz, amelynek a sótartalma nagyobb, mint az édesvízé, de kisebb, mint a tengervízé). Hazánk - elterjedésének nyugati és északi határán fekszik, idehaza legfőképp a Fertő-tavon és az izsáki Kolon-tavon figyelhető meg, de alkalomadtán az ország más területein is feltűnhet. Ha azonban megszeretett egy élőhelyet, akkor nemigen vált másikra: mind fészkelőterületét, mind telelőterületét tekintve kifejezetten nagy területhűség jellemzi.
Felülről zárt fészkét lehullott, összetöredezett nádakra és zsombékokra építi. Mivel az otthon közel épül a vízhez, kifejezetten érzékeny a költési időben fellépő vízszint ingadozásra. Évente kétszer költ, a fészekaljanként 4-5 tojáson pedig csak a tojó kotlik. Költőterületét márciusban foglalja el, amit jól jelez a hímek jellegzetes éneke. Fészekalja már április elején teljes lehet, így júniusban a második költéshez is hozzáfoghat.
A fiókákat a hím és a tojó közösen nevelik: főleg vízi rovarokkal, legyekkel és szúnyogokkal etetik őket, és gyakran alig néhány másodperc telik csak el, mire megérkezik a másik szülő a következő tápláló falattal. A Velencei-tónál végzett megfigyelések szerint a fülemülesitke család minden rezzenése egy közös pont körül pendül: „A fiókák valószínűleg jól meg tudják különböztetni a szél okozta növényi zizzenéseket a szülők valamelyike közeledésének zörejétől. Az érkező szülők semmiféle saját hangot nem adnak. Elég csak a fiókákat figyelni: ha tátogatják szájukat, biztosra vehető, hogy valamelyik öreg közeledik”- olvashatjuk Radetzky Jenő beszámolójában, aki kutatócsapatával közösen a legapróbb részletekig megfigyelte a faj fészekrakási- és fiókanevelési sajátosságait, illetve szokásait. Egy rendkívüli érzékekkel megáldott faj, aki bár zárkózott életet él, mindennapjainak apró részletei sok tanulságot szolgáltatnak a megfigyelők és az őt kutatók számára.
Védelme ráadásul nem véletlen: a fülemülesitke hazai állományát komolyan veszélyezteti az öreg nádasok és gyékényesek aratása, illetve a mocsarak szétdarabolódása, feltöltődése. 1901 óta élvez védettséget hazánkban: természetvédelmi értéke 50 000 forint.
Címlapfotó: ChristopheBernier30/wikimedia és Dr Raju Kasambe/wikimedia
