A gyümölcsöskertek története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint azt a legtöbben gondolnánk. A Kárpát-medencében évszázadokon át olyan tájfajták alakultak ki, amelyek a helyi éghajlathoz, talajviszonyokhoz és termesztési hagyományokhoz alkalmazkodtak: ezek a gyümölcsfák gyakran generációkon át éltek ugyanazon a helyen, ahol gyümölcsük íze, eltarthatósága vagy éppen feldolgozhatósága miatt váltak értékessé.
A modern gyümölcstermesztés azonban jelentősen átalakította a fajtakínálatot. A nagyüzemi termesztésben néhány nemzetközi fajta – például a Golden Delicious vagy a Gala – vált meghatározóvá, miközben számos régi magyar almafajta háttérbe szorult. Az utóbbi években azonban valami megváltozott: újra nőni kezdett az érdeklődés a régi, őshonos gyümölcsfajták iránt, amelyeknek nemcsak ellenállósága, hanem története is rabul ejti az embert.
Mit jelent az, hogy tájfajta?
A tájfajta olyan növényfajta, amely hosszú idő alatt, természetes kiválasztódás és emberi szelekció révén alakult ki egy adott térségben. Ezek a fajták gyakran jobban alkalmazkodnak a helyi körülményekhez, mint a modern, intenzív termesztésre nemesített változatok, legfontosabb értékük mégis inkább a genetikai sokféleségben rejlik. A régi gyümölcsfajták génállománya ugyanis olyan tulajdonságokat őrizhet, amelyek a jövő gyümölcsnemesítésében is fontosak lehetnek, például a betegségekkel szembeni ellenállóság vagy a klímaalkalmazkodás szempontjából.
Batul alma: a hegyvidéki kertek kincse
A batul alma az egyik legismertebb erdélyi eredetű magyar almafajta. Valószínűleg már a 18. században termesztették a Székelyföldön és Erdély hegyvidéki területein, ahol különösen jól alkalmazkodott a hűvösebb klímához is. Közepes méretű gyümölcsöt hoz, héja sárgás alapszínű, amelyet gyakran pirosas fedőszín borít. Húsa kemény, roppanós és aromás, enyhén savanykás ízzel. A fajta egyik legnagyobb előnye a kiváló tárolhatóság: megfelelő körülmények között ugyanis akár tavaszig eltartható.
„Mindenek közt a Batul-alma válik ki nálam eddigelé legkitűnőbben. Növése elég gyors és erős sűrű galyazatán sok ritkítást igényel. De a metszést nagyon állja; sebhelyeit jól és gyorsan elforrja. Alakja elég termetes. Ágazatán nem borul szét a terméssel úgy, mint az Oberdieck renettjén. Metszéssel oly széppé idomítható, mint az aranyparmén. Termővé válásában nem indul ugyan gyorsan és nincs hirtelen bő termése, de nem is késedelmes. Öt éves fákról már kaptam termést, amelyet azok évenként lassan haladó fokozással szaporítanak. Gyümölcse közép nagyságú, egyenletes, magas, hengeres kerek, mintha viaszból mesterséggel volna idomítva, szépen esztergályozva, sárgás fehér alapszíne napos oldalán finom pirossal belehelve. Leves, szelid savanyú, kellemes izű, már későn őszszel élvezhető és tavaszig épségben eláll. Különös érdeme, hogy a leszedés idejére nézve, nem nagyon kényes és azt nem is nehéz eltalálni, minthogy a gyümölcs sárgás és piros színének fényessé fejlésével biztosan megismerhető. Ez volna a leszedés legalkalmasabb ideje, de ha kissé korábban történik is az, mikor a sárgás fehér alapszín még zöldes fehér, akkor is fonnyadás nélkül, jól utánna érik; valamint ha valamivel később történik is, mikor már a sárga szín elkezdi nyomni a fehéret és a világos piros sötétül, akkor sem kásásodik meg könnyen; a kellő időben szedett pedig tavaszig megtartja kellemes leves üdeségét. Ez okoknál fogva, az enyémhez hasonló helyen,ezt tartom szaporításra legajánlatosabbnak…”- írja Galgóczy Károly A kert 1895-ös számában.
A batul alma különösen ellenálló és hosszú életű gyümölcsfa. Régi gyümölcsösökben nem ritka, hogy a batul fák több mint száz évig is élnek. A fajta viszonylag jól tűri a betegségeket és a szélsőségesebb időjárási körülményeket is, ezért a természetközeli vagy ökológiai gyümölcsösökben gyakran ajánlják.
„Éghajlat, talaj iránt nem igen igényes, mindamellett nyirkos talajon és páratelt levegőjű vidékeken díszlik legjobban. Meglehetős edzett, fagyok iránt nem érzékeny, betegségekkel szemben meglehetősen ellenálló, kevésbé férgesedik, fáján a gyümölcs erősen tartja magát, kiváló, jó tulajdonságainál fogva termesztésre mindenhová igen ajánlható annál is inkább, mert ezeken felül elég korán fordul termőre és bőven terem…”- írta róla Szlávik Endre a Kertészet 1928-as számában.
Pónyik alma: a magyar gyümölcsészet legendája
„Az erdélyi ősi almák ezen fejedelme Alsó-Fehérmegyében van leginkább elterjedve, hol egy erdei tisztáson fedezték föl, mely tisztásnak oláhul Pojana mik a neve. E névből, rövidítéssel lett aztán elkeresztelve Pojnik, Poinik vagy Ponyiknak, mikép ma is széltére nevezik…”- emlékezik vissza Bereczki Máté a Gyümölcskertész 1894-es számában.
A pónyik alma a magyar gyümölcsfajták egyik legismertebb képviselője. Szintén Erdélyből származik, és már a 19. században is széles körben termesztették. Nagy méretű, lapított gömb alakú gyümölcsöt hoz. Héja sárgászöld alapon piros csíkozottságot mutathat, húsa pedig lédús és savanykásan aromás. Különösen alkalmas feldolgozásra: kiváló almás süteményekhez, almaborhoz és pálinkához is. Különleges tulajdonsága a kiemelkedő alkalmazkodóképesség: erőteljes növekedésű, és jól tűri a kedvezőtlen körülményeket is, ami miatt a hagyományos parasztkertek és szórványgyümölcsösök kedvelt fajtája volt.
„Az alma egyetlen hibájául csak az róható fel, hogy későn, 15-20 év múlva terem, de akkor aztán hatalmas fája szekérszámra hozza a gyümölcsöt…”- olvashatjuk a Falvak Népe 1947-es számában. A pónyik alma egykor a magyar gyümölcsészet egyik alapfajtájának számított, és sok nemesítési programban is felhasználták, a megőrzési programoknak hála pedig ma is lehetőségünk van visszatelepíteni kertjeinkbe, hogy újra felfedezhessük a benne rejlő értékeket.
De miért fontos újra felfedeznünk régi magyar gyümölcsfajtáinkat?
Egy dolgot már az elején fontos leszögeznünk: a régi gyümölcsfajták iránti érdeklődés nem pusztán nosztalgia. Számos ok szól mellettük. A tájfajták ugyanis gyakran jobban alkalmazkodtak a helyi körülményekhez, mint a nemesített változatok, ezért sok esetben ellenállóbbak a betegségekkel vagy az időjárási szélsőségekkel szemben.
A modern, nagyüzemi termesztésre nemesített fajták sokszor elsősorban a szállíthatóság és a látványos megjelenés szempontjából kerültek kiválasztásra. A régi fajták ezzel szemben gyakran összetettebb ízvilággal rendelkeznek, ráadásul a genetikai sokféleség megőrzése is kulcsfontosságú a mezőgazdaság jövője szempontjából: a régi fajták génállománya olyan tulajdonságokat hordozhat, amelyek a klímaváltozás korában különösen értékessé válhatnak.
Régi gyümölcsfajtáink megőrzése tehát közel sem pusztán hagyományőrzés vagy nosztalgia: sokkal inkább egy egészséges környezet megteremtése, a sokszínűség és ökológiai funkciók teljességének megteremtése mellett. Egy olyan előremutató gondolkodás gyakorlati megvalósulása, ami nem elvesz a természettől, hanem úgy aratja le a termést, hogy közben képes támogatni azt a rendszert, ami biztosította számára.
Ezek a fák egy másik korszak kertjeit idézik: amikor a gyümölcsösökben a változatosság volt a természetes, és egy-egy fa akár generációkat is kiszolgált. A régi fajták újrafelfedezése tehát nemcsak a múlt tisztelete, hanem a jövőbe mutató döntés is. "Mert amikor egy kertben a batul vagy a pónyik alma fája kap helyet, akkor azon nemcsak gyümölcs terem, hanem egy darabka magyar kerttörténet is…"
Kovács Gyula a Tündérkertek gazdája évtizedeken át gyűjtötte a magyar fajtákat és a gyümölcstermesztéssel, feldolgozással kapcsolatos még megmaradt tradíciókat. Négy részes videósorozatunkban Borbás Marcsi beszélgetett vele. A kisfilmeket itt, itt, itt és itt tekinthetik meg.
10 őshonos virág, amit idén tavasszal muszáj becsempészned a kertedbe!
A divathullámok bekebelezik természetes környezetünket
