Nevezik cseh óriáskeserűfűnek is, de angol (Bohemian knotweed) illetve német (Böhmischer Staudenknöterich) nevén is gyakran találkozhatunk vele. A nevek között kialakulásának története tesz rendet: írásunk főszereplője, az özönnövényként is számontartott cseh japánkeserűfű ugyanis a japán óriáskeserűfűből (Fallopia japonica) és a Szahalini óriáskeserűfűből (F. sachalinensis) kialakult hibrid faj.
A latin nevén Fallopia x bohemica-nak nevezett növény tehát a keserűfűfélék családjába tartozó, két méter körüli lágyszárú évelő, amely akár kétméteres gyökeréről és oldalirányban rügyeket tartalmazó rizómáiról is ismert. Az ezekből fakadó hajtásrendszerek képesek hatalmas, összefüggő sarjtelepeket létrehozni: száruk felálló, vastag, alul üreges, legalul levél nélküli. Leveleik kifejezetten nagyok, bőrneműek de kemény szövetűek és tojásdadok. Virágai aprók, de akár egy méter hosszú bugavirágzatot is alkothatnak.
A japánkeserűfű a magyar flóra legmagasabb lágyszárú fajaként ismert.
Hazai jelenlétét 1998-ban igazolták először. Áttelelő rügyeiből fejlődnek ki tavasszal az új hajtások, amik április elejére már gyorsan növekedni is kezdenek. És bár a generatív szaporodási képességük igen hatékony, Európában szinte teljesen vegetatív módon szaporodnak. Elsősorban természetközeli élőhelytípusokban találkozhatunk példányaival, leginkább meszes talajokon.
A japánkeserűfű arról is ismert, hogy jól tűri a nehézfém- és sószennyezést: még a nagy kén-dioxid-szennyezést is elviseli. Gyakran találkozhatunk vele az utak mentén, és az ember által létrehozott, kedvezőtlen adottságú élőhelyeken is:
egyre gyakoribb faja a vasúti töltéseknek és az elhanyagolt kerteknek is.
Gyakran jelenik meg a csalán, a podagrafű és a ragadós galaj társaságában, magaskórós területeken.
Fennmaradásának és terjedésének sikere abban rejlik, hogy a föld alatti tápanyagelvonásban kiemelkedően ügyes: megszerez magának minden tápanyagot, amire szüksége van, emellett allelopatikus hatása miatt a versenytársakat is nagy eséllyel kiiktatja. És bár a juhok, a lovak, a kecskék, a szarvasmarhák és a szamarak legelése csökkenti a populációik méretét, vannak olyan emlősök, amelyekre a gyöktörzsek mérgező hatásúak.
Madaraink közül a házi verébnek lehetünk hálásak, ugyanis nagy számban fogyasztja ennek az invazív fajnak a magjait.
Szétterjedő sarjtelepeivel képes szinte teljesen egynemű állományokat létrehozni, amelyekben csak ritkán fordul elő egy-egy más faj, és ezeknek túlnyomó többsége nem éri el a generatív, azaz a szaporodásra kész állapotot. A japánkeserűfű ugyanis meggátolja a szukcessziós és regenerációs folyamatokat,
akadályozza a fásszárúak újulását, és minimálisra csökkenti a lágyszárú növényzet életlehetőségeit is.
„Az őshonos flóra, illetve a vegetáció egyéb elemeinek kizárásával csökkentik a növényi és ezen keresztül az állati sokféleséget, így gyakorlatilag az egész biodiverzitást károsítják. Visszaszorítása nehéz, vízközeli állományai esetében a vegyszerhasználat nem lehetséges, ráadásul ezen élőhelyein vegetatív diszperziója jelentős” – olvashatjuk az inváziós fajok adatlapján.
A korábbi évtizedekben elsősorban dísznövényként és takarmányként számoltak a fajjal, de hazájában gyógynövényként is ismert. Meddőhányók stabilizálására, folyók rézsűinek biztosítására is telepítették, mígnem rájöttek, hogy terjedését nemigen lehet megfékezni. A vízfolyások mentén terjedő állományok akadályozzák a vízáteresztő képességet, növelik a szabályozott szakaszok mederfenntartási munkáinak költségeit, és károsítják az árvízvédelmi berendezéseket, emellett épített környezetben roncsolhatják a közlekedési infrastruktúrát is.
Féken tartása tehát komoly kihívások elé állítja a szakembereket, de talán bizakodásra adhat okot, hogy kísérletek folynak az ellene történő biológiai védekezés lehetőségeinek terén: egyrészt a levélfoltosodást okozó Mycosphaerella polygonicuspidati gombával, másrészt a növény nedvét szívó Aphalara itadori levélbolhával kísérleteznek a kutatók.
Nyitókép: Wikipedia / Erwin
