„Tele van az éléskamra... adjunk, mondjunk hálát érte” – nálatok is telik már a kamra?
Egy a harmincas években kiadott kisdednevelési szaklapban bukkantam erre a kedves mondókára. Mindösszesen pár sor, de annál beszédesebb: összefoglal mindent, amit a kamra jelent a család számára. Élelmet, munkát, biztonságot és örömöt, hálát és bőséget – biztos alapokat.
A család éléskamrája a mindennapi élet nélkülözhetetlen „intézménye” volt, és szerepe közel sem merült ki az élelmiszerek tárolásában. Sokkal több volt annál: a tervezés és a tudatosság, a mérték és a tartalommal teli élet, a felelősség és a létfenntartás eszköze.
Az igazán jó kamra szellős és hűvös. Ablaka télen-nyáron nyitva tartható, szúnyoghálóval felszerelt, hogy kellő védelmet nyújtson a darazsak, a legyek és a bogarak ellen. Felső polcán a konzervek, befőttek, savanyúságok és a lekvárok helyezkednek el, a középső polcon tároljuk az olajat, az ecetet, a száraztésztát,a cukrot, a lisztet, a sót, a kávét és a kakaót, az alsó polcra pedig az italokat helyezzük: szörpöket, paradicsomleveket vagy éppen a bort. Rúdon lógnak a szalonnák, kolbászok, sonkák és füstölt húsok, amik alatt tálca fogja fel a lecsepegő zsírt. Kosárban, ládában sorakoznak a burgonyák, hagymák és zöldségek, és letakarva állnak benne a sajtok is.
Így írja le a kilencvenes évek háztartási tanácsadója az ideális kamrát, amelynek kialakulása évszázadok tapasztalatain alapul.
Elődeink úgy tartották, hogy üres kamrának bolond a gazdasszonya, és nem véletlenül volt a kamrakulcs őrzője, a gazdasszony a valódi úr a házban.
Az év során megtermelt, összegyűjtött és befőzött élelmiszerek nem kevesebbet jelentettek, mint a túlélést, ami értelemszerűvé teszi azt is, hogy mint a szemük fényére, úgy vigyáztak megtermelt javaikra.
„Bezzeg a mi időnkben…” – hangzik gyakran a mondás, és valóban sok minden más volt régen, ezekből pedig volna mit visszatanulni. Az egyik legnagyobb különbség, hogy a régi kamrákban nem kilós kiszerelésekben álltak a lisztek, vagy 250 grammos üvegekben a mézek, hanem zsákokban, bödönökben sorakoztak a nagyobb mennyiségek. Ezzel nemcsak temérdek felesleges szeméttől kímélték meg magukat, hanem legalább annyi felesleges vásárlástól, beszerző körúttól, cipekedéstől és időfecsérléstől is.
Egy évben egyszer volt disznóvágás, de az akkor félretett húsáruk egész évben elláthatták a családot, a gazdasszony pedig felelősen, a mértékletesség elvei mentén tudta beosztani a rendelkezésükre álló javakat. Nem volt dőzsölés, habzsolás, pazarlás és túltermelés: amit a természet adott, amennyit adott, és amikor adott, azt használták fel. Pontos tervezéssel, a természeti rendszerek ciklusainak ismeretében építették fel nagyjaink az élelmiszerellátás családi rendszerét, amelyben a kamra, mint a megtermelt javak őrzője központi szerepet kapott.
Nem volt szükség különleges és drága megoldásokra: csak rendre és rendezettségre. Annak idején éves programnak számított a kamra kimeszelése, ezzel előzve meg a penészesedést. A polcokat is gondosan letörölgették, a gondos sorba rendezés pedig biztosította az átláthatóságot, a felhasználhatóság szerinti menütervezést. Előre került a sorban a minőségét hamarabb elveszítő élelmiszer, és hátrébb a sokáig őrizhető finomság. Nem az számított, hogy éppen mit kívánt meg a gyermek kénye-kedve, hanem az, hogy mi áll ma rendelkezésre, és abból hogyan lehet kihozni a legjobbat, esetleg mi romlandóbb, mit kell hamarabb elfogyasztani. Sokak szerint szűkös idők voltak ezek, de ha azok is voltak, megvolt a maguk bája és vitathatatlan értéke is. A kreativitás például egyike volt ezen értékeknek.
Dédanyáink szinte a semmiből voltak képesek háromfogásos ebédeket varázsolni:
a krumpli főzővizéből például remek levest főztek egy kevés pirospaprika és reszelt tészta hozzáadásával. A kreatív és természeti, kémiai alapismeretekre alapozott gyakorlat lehetővé tette azt is, hogy a téli hónapok végén is friss körtét ehessen a család vagy hogy a karácsonyi asztalra is kerülhessen az őszi szőlőből – persze nem amolyan bolti, messzi tájakról érkező fajta. Cukorral befőzött kukorica, fenyőtobozból főzött szörp vagy oltott mésszel elkevert vízben eltett tojás: ilyen és hasonló praktikákkal hosszabbították meg a romlandó alapanyagok „élettartamát”. Változatosság, folytonosság és biztonság – ezt adhatta egy jó konyhára támaszkodó háziasszony a családnak.
Más lett a világ, ez elől nem menekülhetünk. De ebben a más világban is van helye annak a tudásnak, amitől pár évtizeddel ezelőtt elkezdtük elszakítani magunkat, és amelyből már egyre kevesebben tudunk átadni az utánunk érkezőknek.
Értelemszerűen nem tudjuk újraépíteni azt, ami már elmúlt, és nem is kell. A hangsúly azon van, hogy mi az, ami ma is hasznunkra válik eleink tudásából.
Melegebb időket élünk, nem biztos, hogy tudunk zsírban lesütött húst tárolni a kamrában, de lehet, hogy ismét szerephez juthat a verem, a földbe ásott kamra, ahol viszont állandó alacsony hőmérsékletet tudunk biztosítani a télire eltett élelmiszereknek. Lehet, hogy nincs szükségünk nagyobb mennyiségek tárolására, de választhatjuk a csomagolásmentes bevásárlást, és a kamrapolcon rendszeresített edénybe kerülhet a száraztészta vagy a különféle magvak.
Az örökség nem kényszer, hanem lehetőség: éljünk vele ekképpen!
Nyitókép: 123RF
