Életem színei – a türkiz mindent visz, a mustár meg bújjon el

Néha megpróbálok beemelni egy-egy darabot, de hiába a rafinált szabás, vagy hogy úgy áll rajtam, mintha rám öntötték volna, fél napig se vagyok képes elviselni a mustárszínt magamon.

Tudom az okát, túl nagy gyerekkori trauma (trauma-sorozat) kötődik ehhez a színhez, és társulnak mellé szagok, meg szavak is. A mai napig öblös pánik bugyog fel bennem, ha valakin mustárszínű kordot látok, menekülök a helyzetből, a látványát se bírom.

Régen nagyon rossz volt, mostanában már kicsit enyhül a szorítás ugyan, de nem tudom kivonni magam teljesen a szín (és az anyag) hatása alól. Egy-két éve még a villamosról is le kellett szállnom, olyan gyomorforgatóan rossz érzések törtek rám, pedig csak egy idős ember ült le velem szembe, abba a bizonyos csúf színbe öltözve.

Szerencsémre, ahogy a rossz élmények kötődnek nálam egy-egy színhez, úgy a szépséges emlékek is színekben pompáznak.

Olyanok a szép emlékeim, mint egy tarka tulipáncsokor,

a világ összes színe megtalálható benne (kivéve a mustárt). Különös fénnyel lobog bennem például a pipacs pirosa. Gyerekkori nyarakat idéz, alföldi homokot, amit fúj a szél, édes dinnye lékelését. Bár az eszemmel tudom, hogy a pipacs virágzása korábbra tehető, mint a nyárvégi édes dinnyefalatozás, a lelkem hidat húz közéjük. Kedvemre sétálhatok azon. Olyannyira, hogy pipacsvirágzáskor néha dinnyeillatot sodor felém a szél.

 

Az árvácska színe-virága is tündéremlék – nincs az a lila, liláskék, kékeslila, sárgával vagy ciklámennel pöttyözött bíbor, ami ne markolna szíven és ne andalítana el. A ruhatáramban is fel-fel tűnik az árvácska, ahogy a pipacs színe, motívuma is. Sokan sírvirágnak látják az árvácskát, nálam meg a balkon és a ruháim legszebb dísze.

A napsárga bennem tavaszt zsondít, meg kora nyári napokat, amikor még hűvösen fúj a szél és mindenki bézzsel, meg komor télszínekkel takarja magát. Én akkor vagyok a legmerészebb, mondjon bármit is erről a színpszichológia. A legelső szerelem színe bennem sárga.

A bársonyos zölddel viszont emlékezem valami megfoghatatlanra, ami talán nem is ebben az életben történt, hanem máskor. Akkor, amikor a bársonyon gyertyák fénye futott még, és füles karosszékeken harisnyás, cipellős gyereklábak kalimpáltak. Az enyém, vagy másé? Vagy csak egy film vagy irodalmi élmény égett be észrevétlen? Nem tudom, de azt igen, hogy egy zöld bársony mellény végigkíséri az életemet. Néha kihízom, néha kifogyok belőle, és százszor is újravarrtam már ugyanazt a feslést. Mert újra meg újra ugyanazon a három centis részen bomlik fel a varrás,

mintha emlékeztetni akarna valamire, amire én már nem emlékezem.

A végére hagytam a türkizt és annak minden csodás árnyalatát. A tenger türkizét, meg hegyi folyók kékjét is. Amikor hosszas rábeszélés után hagytam, hogy az egyik legjobb barátnőm végre színtanácsadást tartson nekem, kiderült, hogy a türkiz nem az én színem. Elfogadtam az értékelést és belátom, hogy a kopott farmerkék árnyalatok passzolnak a szememhez. De az én szememben akkor is a türkiz a világ legszebb színe, és én akkor is szeretem, ha történetesen az nem áll jól nekem.

Én is látom, hogy nem az én színem. Mégis, a türkiz az a szín, ami képes csupán a jelenlétével jókedvre deríteni. Mert vibráló szín, tombolóan üde, szinte tolakodóan harsány, és szeretem azt hinni, hogy ennél én visszafogottabb, szolidabb vagyok. Pedig dehogy. Mert amikor türkiz színű kendőm a nyakamba kanyarítom,

nincs az a kaland, amit be ne vállalnék,

nincs olyan hosszú utazás, amitől visszariadnék; legyen az motoros, kerékpáros vagy tengeri kihívás. Vagy utazás a gyerekkoromba. Mert nálam a „csakazért is”, az erő, a tiszta élet színe a türkiz. Legyőzi az a fájdalmasan csípős, mustárszín emlékeket is.

Fotók: Kassai Tini