Hirtelen, vad haragjában az ember könnyen tesz vagy mond olyat, amit később – vagy akár azonnal – megbán. Mert a mondás nagyon is igaz: a harag rossz tanácsadó. Odabökésre, hátat fordításra késztet, meg lekötözi az ölelésre nyúló kezeket.
Eltorzítja a gondolatokat, a szavakat, a szép arcot. Eltorzítja az időt, a teret meg a tetteket is.
De hogyan kezeljük a haragot jól? Hogyan hajtsuk igába? Hogyan győzzük le? Egyáltalán miért fontos foglalkozni ezzel a helyzettel, érzelemmel? Talán azért, mert ha nem foglalkozunk vele, ha nem megfelelő formában fejezzük ki, ha nem dolgozzuk fel, hosszú távon rossz hatással lehet lelki és testi egészségünkre is.
Bár érdemes a haraggal csínján bánni, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk olykor mérgesek. Nem az érzelemmel van ugyanis baj, hanem azzal, ha sosem tudjuk azt (jól) kifejezni.
A haraggal kapcsolatos megnyilvánulásokat érdemes keretek között tartani, például a másik felé fordulva elmondani, hogy azonnal felrobbanunk, és reméljük, látja, hogy sistergünk a haragtól. Akár időt is kérhetünk, amíg lecsillapodik a harag bennünk, már ha tudjuk magunkról, hogy képesek vagyunk lehiggadni, ha picit magunkra maradunk. Ez viszont típus kérdése: ha csak fortyognánk magányunkban, inkább menjünk elébe a gondoknak, szóljunk, ha érezzük, gyűlik bennünk a harag. Ilyenkor a másik szembesül azzal, hogy belőlünk bizonyos cselekvés vagy mulasztás intenzív érzést váltott ki, de mi nem akarjuk őt támadni, bántani, csak tisztázni szeretnénk, mi történik, mert nem cipelnénk magunkkal a haragot, mint egy avas dióval teli zsákot, amibe fészket vertek a molyok. Hiszen tudjuk: azok titokban mindent szétrágnak és egyszer csak azt vesszük észre, hogy szétesik a kapcsolat, mint egy molyrágta takaró.
Először itt is lukas, meg ott is lukas, a végén meg csak a lukak maradnak.
Vagyis nagyon fontos, hogy a haragot ne fedjük el se magunkban, se a másik felé teljesen. Beszéljünk róla aktuálisan vagy olyan helyzetben, amikor már nem lángol bennünk, mert akkor lehet tisztázni a rossz érzések forrását.
Egy másik nagyon éles kérdés emberi kapcsolatainkban a haragtartáshoz kötődik. Vegyünk egy teljesen hétköznapi esetet, amikor megharagszol valakire, például azért, mert meghallottad, hogy a hátad mögött csúnyákat mondott rólad. Teljesen jogos ilyenkor haragosnak lenni, indokolt a negatív érzés, ami átjárja minden porcikádat, ha csak eszedbe jut az illető. De lehet, hogy túl erősen haragszol? Lehet, hogy túlságosan hosszú ideig haragszol?
Fontos tudni, hogy a harag „elengedése” nem jelenti azt, hogy elfelejtjük azt, ami velünk történt. A harag elengedése nem a másikról szól, számára (nagy valószínűséggel) semmit nem jelent, hogy a harag tartósan befészkeli-e magát a szívünkbe vagy sem. A harag elengedése a saját egészségünk szempontjából lényeges, így érdemes azt letennünk. Robert Enright
a madisoni Wisconsini Egyetem professzora szerint egészen másként kell tekinteni a hirtelen haragra, mint arra a dühre, amely tartósan gyökeret ver bennünk, mert utóbbi egészségtelen.
Nem válhat mindennapjaink meghatározó gondolatává, nem költözhet be az elménkbe a másik ember képe és tette, végső soron nem válhat identitásunk részévé a harag, mert az megbetegíthet. Többek között gyengítheti az immunrendszert, növeli a vérnyomást, fokozhatja a véralvadást, valamint szorongáshoz, depresszióhoz, étkezési zavarokhoz is vezethet.
De végülis ha belegondolunk, szép nap ez az elengedésre, nem?
