Stílus

Bokacsizmát újítottam fel magamnak, és ez emlékeztetett: nem akarok senki másnak megfelelni

Minden egyes tárggyal, amit megmentünk a pusztulástól, amit felújítva még hordani, viselni tudunk, amit körforgásban tartunk, azzal óvjuk környezetünket. Ezért is újítok fel bármit, ami megtetszik. Mutatom a legújabb kedvencemet.

Ezt a katonai egyenruhák zöldjét idéző vagány bokacsizmát vagy tíz éve vettem, egy jó ideig hordtam is tavasszal-ősszel, enyhébb teleken is. Igazából bőven megszolgálta az árát, nem minimum tízszer, inkább száz alkalommal viseltem. Hordtam farmerrel, szoknyával, cicanadrággal, még vastag harisnyával-rövidnadrággal is. Hosszú kabáttal, farmerdzsekivel, kurta meg bokáig érő kardigánnal is. Imádtam, imádom.

Pont olyan magas a sarka, amilyennek lennie kell: ez az a bizonyos „éppenhogy” sarok, ami magasabbá emel, szép vádlit biztosít, de nem kell benne pipiskedve, lábfejet meggyötörve tipegni. Ebben a bokacsizmában igen gyakran rohantam keresztül a városon, hogy elcsípjem a vonatom oda-vissza Siófok-Budapest között. 


Tényleg szeretem ezt a csizmácskát, mert jól bírta a strapát. Szerkezetileg teljesen ép még mindig, a sarka se kopott el, de mivel műbőr a felsőrésze, az sajnos megadta magát az időnek. Most vettem csak észre, ahogy pakolásztam elő az őszi dolgokat, hogy elkezdett peregni róla a műbőrt borító festék. Elég siralmas látványt nyújtott, mert nagyjából minden oldalon elhagyta a színét.

De sajnáltam kidobni, ezért úgy döntöttem, teszek egy kísérletet arra, hogy legalább egy szezonnal meghosszabbítsam az életét.

A kreatív beavatkozásoknál nálam fontos szempont, hogy igyekszem olyan anyagokkal dolgozni, ami már van itthon. Mert ha a bármiféle megmentés vagy újragondolás jegyében újabb tárgyak, még egy tégely festékre, új ecsetre van szükség, az az én felfogásom szerint már nem egyezik a zöld gondolkodással. Inkább előszedem, ami itthon van, és kitalálom, hogyan lehet a kezem ügyében lévő dolgokkal, anyagokkal kihozni adott tárgyból a (számomra) legjobbat.

Festékből jól állok, így a festés mellett döntöttem.

Bőrt (igazi bőrt) festettem már akrilfestékkel, tudom, hogy az jól tapad, és ha száradás után egy-két réteg dekupázs vagy fedőlakkal is lekenem, akkor a világ végéig megmarad az anyagon a festék. Műbőrre viszont még nem festettem, pergő, rossz minőségű, agyonhasznált műbőrre meg végképp nem. Így festés előtt igyekeztem a lehető legnagyobb felületen ledörzsölni a pergő réteget. Ez többé-kevésbé sikerült is, bár a hátsó részén, a szalagdísz miatt lyukasztásnál újabb sérülések keletkeztek, ezt azonban lehet korrigálni.

Mivel közeledik az ősz, de azért még melegen csillan itt is, ott is a napsugár, olyan őszi színkombináció mellett tettem le a voksomat, ami azt az időszakot idézi, azt a hangulatot, amikor a levelek üde-zöldek meg mérges-zöldek egyszerre, de azért már a sárga, az aranyszín is nyomot hagy rajtuk éjjelente.

Olyan sok helyen sérült a műbőr és olyan változatos helyeken, hogy valódi – mindkét párra alkalmazható mintát nem lehetett megtervezni, így lazább formában gondoltam újra a színt és a mintát, úgy, mintha éppen hulló falevelekbe gázolna valaki a csizmával. Többféle zöld és ragyogó sárga színeket pacsmagoltam rá egy összegyűrt szalvéta segítségével.

 

A csizmára „nyomdázott” minta színeire pedig a csizma hátsó részébe fűzött, masnira kötött szalagokkal erősítettem rá, ami tovább bolondítja az amúgy is meghökkentő, nagyon egyedi lábbelit.


Színesen öltözködöm, és szeretem azokat a megoldásokat, amin megakad mások szeme, így nekem ez nem sok. Sőt. Eredetileg kis fém bogarakat is szerettem volna rászerelni a csizmára, de nem találtam meg azt a nyakláncomat, amiről időről időre lekapok egy-egy szarvasbogarat. (Nyakláncként nem szeretem, túl vaskos, de ehhez az őszi természet ihlete csizmához pont illett volna néhány szarvas- meg rózsabogár.)

Persze nem adom fel, keresem majd tovább, mert szeretném látni, vajon tényleg annyira jól működik-e a valóságban is az, amit elképzeltem.

Ettől függetlenül tudom, hogy ezt a bolondos, ficánkolós jókedvet hozó csizmát még viselni fogom egy darabig. Sárga nadrággal vagy felsővel, zöld hosszú ruhával, farmerral, libbenő szoknyával és meleg kabáttal is. Mert így, ezzel a megoldással is simán be tudom illeszteni a bolondos színekkel és mintákkal teli ruhatáramba.


Nem várom, hogy mindenkinek tetsszen ez – de nekem tetszik, és rendelkezem már annyi magabiztossággal, hogy ez elég is.

Mindenkinek azt javaslom, hogy legyen bátorsága biztos kézzel nyúlni azokhoz a darabokhoz, amiket megviselt (az élet). Ami menthető, mentse meg, leheljen új életet azokba, ne dobja szemétre. Egyetlen dolog azonban nagyon fontos: mindig a saját ízlésünkre szabjuk az újítást, sose akarjunk másoknak megfelelni, de ami hozzánk közel áll, azt vállaljuk fel, és viseljük örömmel.

Ajánljuk még:

Így használhatod újra és újra az ajándéktasakot és csomagolópapírt

Évek óta nem vásárolok csomagolóanyagot. Se tekercses színes papírokat, se tasakokat, se táskákat. Ha van otthon olyan, ami másoktól érkezett be a háztartásba, akkor természetesen felhasználom, de jellemzően nem készítek szoros csomagolást. Mások azonban nem feltétlenül gondolkodnak így, ezért az ünnepek környékékén mérhetetlen mennyiségű csomagolóanyag került hozzám, amiket sajnálok szemétre hajítani. Mutatom, mire használom inkább!

 

Már követem az oldalt

X