Otthon

A tökéletes lakások mítoszának végre befellegzett?

Az élet koszos. Az élet kupis. Az élet nem mindig patyolat. De az élet így élet. És így szép.

Amióta a nagy takarító és rendrakó, a mindent kidobó Marie Kondo harmadik gyereke születése után színt vallott és trendet váltott, egyre többen vállalják fel, hogy az élet bizony tárgyakkal és piszokkal is terhes. Persze a szélsőséges minimalizmus élharcosai nem fordítanak olyan könnyen hátat az egy zokni, egy törölköző, bútor semmi vákuumának, azért mások, akik csak kacsingattak az üres terek üdítő levegője után, egy kicsit visszavettek. Akarom mondani újra berendezték a teret. Egyre többen vállalják fel, hogy kicsit talán zsúfolt a lakásuk, és mellette még rendetlen is. Nem koszos. Nem retkes. Nem vállalhatatlan. Csak káosz van és

az élet rendetlenség formájában mutatja, hogy itt bizony egy család lakik.

Én szeretem azokat a tereket, ahol az élet ver tanyát magának, az élet okoz rendetlenséget. Nehezen viselem viszont az online színpadokra rendezett otthonok agresszív nyomulását, amelyek azt akarják elhitetni, hogy gyerekek nevelése mellett is oké egy tárgyak nélküli otthonban létezni. Nem hiszem el, hogy az működőképes meg hogy ott mindenki jól érzi magát. A gyerek is, akinek egyetlen játéka esetleg egy plafonról lógó papírlap vagy egy színtelenített fakocka. Abból is csak egy darab, mert a sok fakocka már káoszt csinál – esetleg tornyot, várat, autópályát, mesekastélyt, varjúfészket, ami már bezavarna a tökéletességbe.

Én nem szeretnék lábujjhegyen járni a saját otthonomba, de máséban sem. Én idegennek érzem magam egy olyan térben, ahol nincsenek színek, és cellaszerűen üres a tér, ahol nincs mélység és magasság, számomra rossz érzés olyan helyen lenni, ami leginkább egy magazin lapjain mutat jól. Nem értem, miért akar bárki is szín és forma és ingerek nélküli önkéntes száműzetésbe vonulni, és oda magával vinni a családját is.

Nem ítélkezem, sőt próbálok értelemmel közeledni ehhez az irányhoz is. Értem például, hogy azok, akiknek kevesebb tárgya van, több időt fordíthatnak a családjukra, mert kevesebbet kell mosni, pakolni, takarítani – de nem hiszem, hogy ezek hiánya közelebb hozza a család tagjait. Inkább abban hiszek, hogy a rendezettségben és a rendetlenségben is lehet közöttünk valódi, igazi kapcsolat, és a mi feladatunk megkeresni, számunkra milyen körülmények között kényelmes az a kapcsolódás. A tapasztalataim pedig azt mutatják, a kupis szobában, ahol a gyerek matat és pakol és megy, és csinálja a rendetlenséget, könnyebb. Az anyának is könnyebb, egészen addig, amíg nincs ott az elvárás, amíg nem érzi (érezteti vele a világ), hogy a patyolatnál kevesebb az már rossz.

Hogy miért gondolja bárki azt, hogy olyan makulátlan kell legyen a saját otthona faltól falig, mintha az bármely pillanatban címlapra kerülhetne? Talán mert a közösségi médiában ezt látjuk, és pláne azért, mert úgy érezzük, a lakás önnön szépségünk, rendezettségünk, életünk tökéletes lenyomata. Ha a kupleráj megítélendő, saját magunkat ítéljük el: az lesz a bizonyítéka, hogy mi nem bírunk rendezetten élni, szépen boldogulni. 

Csak azt felejtjük el, hogy ezzel minden ember ugyanígy van.

Mert nincs mese, bárkinek bármit mutat az Instagram, a mindennapokban fröcsög a paradicsom leve, ha beleharap a gyerek. Megcsúszik a vajas kés az asztalon és nyomot hagy a pulton vagy az asztalterítőn. Meg morzsa is kerül a padlóra, kávépöttyök a csempére, hajszál a lefolyó rácsába, meg minden más is, amit valamikor ki kell piszkálni onnan. Mindenhol, mindenkinél, mindenkor.

Mára már trendi bevállalni ezeknek a „hibáknak” egy részét, de azt is csak úgy, hogy rögtön a megoldást is tálaljuk. Tehát adott a családanya, aki bevállalja, hogy koszos a fürdőkád, de tippet is ad: szedd ki minden fürdés után a hajad, sőt, a zuhanykabint is töröld cseppmentesre egy lehúzóval. Ott, pucéran a fürdőszobában – életszerű, mindennapos, egyszerű, ugye?

De az ésszerűtlen tanácsadás mellett azért a középút is egyre inkább megmutatja magát. Nagy örömmel fogadtam a tik-tokker @hannahhomeeducates beszámolóját arról, hogy kisgyermekes anyukaként milyen kellemetlen nyomást gyakorolt rá a tökéletes otthonok online mítosza. Hannah egy kis videóban be is mutatja az otthonát, amely úgy néz k, mint egy ház, amit laknak. Vagyis életre használnak. Majd felteszi a kérdést, hogy mások is normális házban élnek-e?

@hannahhomeeducates Can we normalise normal? Is that even possible, considering everyone’s normal is different? Visual apps attract pretty things so it makes us think everything everywhere is pretty- then I go to someone’s house or look around when I’m in a cafe and think nothing and nobody looks like it does online. I think the deinfluencing trend may be taking hold and I’m here for it. #deinfluencergang #deinfluencer #deinfluencing #normalizenormalhomes #prosocialbehaviour ♬ original sound - Hannah Home Educates

A kérdés és az videó futótűzként terjedt el a neten, sok szülő annak nyomán szintén a maga leplezetlen valóságában mutatta meg otthonukat: a lyukakat a falon, a be nem fejezett festést, a ruhahalmokat a kanapén, a vasalatlan ingeket a szekrényre lógatva, a gyerekcipőket és játékokat, a súrolás után kiabáló mosdókagylót.

A parents.com oldalon Hannah így beszél az otthonáról: „A kanapémat rendszeresen betakarja a szennyes, rendszeresen megbotlok cipőkben és játékokban, és New Yorkban élek, így a konyhám nem megfelelő egy influencer mércével tekintve. De én nagyon rendes anya vagyok, aki normális házban él. ”

Remélem, nagyon sok, ebben a pillanatban is a saját bűntudatával és a rossz üzenetek miatti alacsony önértékeléssel küzdő emberhez jut el Hannah üzenete, és ők leteszik a porrongyot. Facsarnak egy nagy pohár narancsot és nem aggódják sápadtra magukat attól, hogy szeletelés közben lecsöppent a narancs leve. Letörlik vagy ott hagyják, és közben nem támad bennük kétségbeesés, hogy már megint BAJ történt. Mert az élet piszokkal jár, jó lenne, ha végre ez nem lenne főben járó vétek. 

 

Már követem az oldalt

X