Otthon

A módszere ezreket tanított, a vallomása milliókat szabadított fel: Marie Kondo, üdv a való életben!

Imádom, hogy Marie Kondo színt vallott. Elismerte, hogy három gyerek mellett már nincs olyan rend az otthonában, mint amiről könyveiben írt. Szinte hallottam, ahogy velem egyszerre sóhajtott fel millió meg millió nő, akik ennek a világra tukmált tökéletességnek még a halovány látszatát se tudták megteremteni soha, de tényleg soha.

Bármit is sejtessen a bevezető, le kell szögeznem: nem vagyok kárörvendő. Mikor olvastam Marie Kondo „bejelentéséről”, leginkább azt éreztem, hogy a helyére került a világ rendje ezzel a vallomással. Nem fújtam rá eddig se, nem nyomasztott (hosszan), amiről beszélt – éppen azért, mert nagycsaládosként lehetetlennek, életszerűtlennek éreztem. Most, hogy ezt ő is beismerte, jó érzés töltött el.

Mert ha családban élsz, és vannak gyerekeid, akkor lepkeszárnnyi köze sincs a Marie Kondo által diktált (t)rendnek a valódi élethez.

Abban az életben, amiben én élek, 

gyerekkezek dolgoztak és dolgoznak sebesen azon erőfeszítéseim ellen, hogy valami rendféle legyen otthon.

Kiömlik a szörp, meg morzsa hullik a földre. Zsír csöppen a padlóra, sárosak a cipők (az a gyerekenként sok pár, amit tök felesleges elpakolni minden alkalommal). A gyerekek behozzák a sarat, meg a kavicsokat, madártollat, faágat, terméseket, tücsköt, bogarat a házba. Esznek. Ugrálnak az ágyon, összetekerik a szőnyeget, mert útban van. Bunkit építenek, ami aztán egész nap úgy marad, vagy egy hétig akár, mert annak jelentősége van. Ne bontsam le a palotát. Rajzolnak is sokat, meg gyurmáznak – megfelelő körülmények között, de azért akárhogy vigyáznak, gyurmamorzsa hullik a földre, és akárhogy óvnám a rendet – ügyesen bele is tapossák azt a szőnyegbe. Fogkrémes lesz a tükör, ha nálam vannak, és fürdés után a párás tükörre szívet rajzolnak, meg mosolyokat. Rendetlenek.

Képtelenség rendet tartani mellettük, utánuk. Velük együtt azért néha törekszünk erre. Aztán a nagy portörlés csikizésbe szalad.

Meg egy újabb mesébe. Órákig tartó pancsolásba, ahol kifröcskölik a vizet. 

Aztán néha pók húz hálót éjjel a konyha sarkába, és nem veszem észre. És nincs annyi doboz a világon, ahol kínos (takaros?) rendbe tudnám elpakolni a dolgokat, amikre néha igenis szükségünk van.

Ilyen az élet a gyerekkel, és ezt elég magabiztosan tudom állítani jóideje. 

Mégis, amikor olvastam Marie Kondo egyik könyvét annak idején, azonnal nyakon ragadott a bűntudat. Az ezredik abban az évben. Mert milyen háziasszony vagyok már, azt a teremburáját!

Mert nálam ott maradt az arckrémem a fürdőszobapulton. Pedig csak egy mozdulat lenne. De egész nap dolgoztam, vonatoztam, tökfáradt voltam – nyitottam, kentem fürdés után. Ott maradt. Más tárgyak is voltak, vannak szanaszét. Túl sok a holmim. Még mindig, pedig dobtam ki rengeteget – csak volt értelme olvasnom Marie könyvét! És mást is megfogadtam tőle, például már kevesebbet vásárolok, nem kell minden, ami megtetszik. Mégis, az én otthonom szeretett tárgyakkal telezsúfolt tér. Egy olyan hely, ahol a szemem hol ebben, hol meg abban a sarokban simogatja meg a dolgokat – ezen nem változtattam eddig senki tanácsára. Itt egy gyerekrajz, ott egy színes ceruza, meg ott van az az ötven kép a falon, meg mágnessel a hűtőre tapasztva. Mind a családról meg barátokról. Unokák itt meg ott. Vigyorognak rám.

És bennem ezektől a vigyoroktól alakul magától a rend.

Éppen ezért nekem a gyorsan illanó bűntudaton kívül nem nagyon volt késztetésem arra, hogy öles léptekkel haladjak a Marie Kondo-féle otthonok kivitelezése felé. Nemcsak a hiábavaló erőfeszítések miatt, amivel egy nagycsalád áll szemben, és mutat fityiszt a rendnek, de azért sem, mert számomra borzongató az a tér, ahol nincsenek emberi életre utaló igazi, színekkel és fényekkel teli jelek.

A családok nem egy magazin lapjain élnek. Ha oda is kényszerítené őket egy-egy trend, hamar kilépnek a gyerekek a lapok közül. Vagy telefirkálják azokat maszatos kezekkel, és palacsintát követelnek, amitől lekváros lesz a konyhapult, és tele lesz palacsintaszaggal a lakás.  

Ezt már Marie Kondo is megtapasztalta. Szívesen feltenném neki a kérdést, amúgy, hogy van mostanában? Mert az instája az őszinte vallomás ellenére azért tele van olyan fotókkal, ahol mégiscsak a tökéletességet sugalmazza. Pedig elmondta, hogy a gyerekekkel töltött idő ezerszer többet ér, mint a rend. Vajon azért felszabadító volt számára is ez a vallomás?

Bárhogy is legyen, én imádom a beismerését. Életszerűbb, emberibb, igazibb, mint az eddigi elvek. Ha beszélnénk, talán azzal indítanék: üdv a való világban, Kedves!

Ajánljuk még:

5+1 hiba, amit selejtezés közben a legtöbben elkövethetünk

Olykor rám tör a késztetés, hogy leválogassam a dolgaimat. A leggyakrabban a gardróbomhoz megyek ilyenkor, rendre leselejtezem a ruháimat. De a konyhaszekrény sem ússza meg úgy az évet, hogy legalább egyszer ne pakoljak ki belőle mindent! Észrevettem magamon, hogy nem mindig sikerül a tervem, sőt, előfordult, hogy kudarcba fulladt az egész rendrakás. Utánanéztem hát, mi lehetett ennek az oka? Íme 5 + 1 hiba, amit selejtezés közben a legtöbben elkövethetünk!