Káosz helyett asszertivitás: pálfordulást hozhat a szülő-gyerek kommunikációban az, ahogyan beszélünk

Amit mondunk vs. Ahogy mondjuk

Annál, amit mondunk, a gyerekek esetében sokszor fontosabb, ahogy mondjuk az adott mondatot. Számít, hogy milyen a hangszínünk, hanglejtésünk, hogyan artikulálunk, ránézünk-e, míg beszélünk. Nem biztos, hogy a szavakat, amiket használunk, maradéktalanul képes megérteni egy kisgyerek, de arra mérget vehetünk, hogy leveszi a hangunkban bujkáló érzelmeket.

Az úgynevezett „double-bind”, vagyis kettős kötés szakkifejezés arra a jelenségre utal, amikor úgy kommunikálunk, hogy szavaink ellentmondanak annak, ami érződik belőlük. Ez a gyerekeknél különösen veszélyes tud lenni, de nemcsak őket érinti rosszul, felnőttként sem kellemes e szembenállással találkozni. Érdemes odafigyelni arra is, hogy nemcsak a hanglejtésünk árulkodhat arról, hogy másfajta érzelmek dúlnak bennünk, mint amiket kifejezünk, hanem a testtartásunk, a gyermek felé történő odafordulásunk vagy akár egy-egy arcunkon megjelenő (vagy csak egy pillanat alatt átfutó) grimasz is. Hogy elkerüljük ezt, a lehető legőszintébben kell kommunikálnunk – szofisztikált keretek között.

Hierarchia a családban

Bár a szülő-gyermek viszony magában hordozza az alá-fölé rendeltséget, nem mindegy, hogy ez miként van jelen az életünkben. A gyerekek jó ideig nem képesek reális döntéseket hozni, látni választásaik hosszú távú következményeit, megfontolnak lenni – ezért is van szükségük a szülőkre, és arra a jónéhány évre, amit mellettük tanulással tölthetnek. Azonban ha a szülők nem tanítanak, csak parancsolgatnak gyerekeiknek, hamar visszaélhetnek magasabb pozíciójukkal, aminek hatására idővel gyermekük sem veszi majd őket komolyan, vagy éppen csak azért fogad szót, mert a félelem munkál benne. 

Ezért is tanítja az asszertív kommunikáció, hogy 

utasítások helyett kérésekkel fordulunk gyerekeink felé,

így ők is nagyobb hajlandóságot mutatnak majd az együttműködésre és a hierarchikus kapcsolattal sem élünk vissza lépten-nyomon szülőként.

Fontos az is, hogy életkoruknak megfelelő mértékben bevonjuk a gyerekeket a család életét érintő kérdésekbe. Ez nem azt jelenti, hogy ők döntenek, de érdemes meghallgatni a véleményüket olyan kisebb, de számukra talán annál fontosabb dolgokról, mint a család étkezése vagy a nyaralással kapcsolatos preferenciák. Már önmagában azzal, hogy érzik, meghallgatjuk őket, ők is számítanak, könnyebb lesz az együttműködés. 

Asszertív kommunikáció: kerülendők és alternatíváik

Ha az a célunk, hogy családunk tagjai a lehető legjobb mértékben tudjanak együttműködni, ezeket érdemes elkerülni:

• kritizálás
• becsmérlés
• fenyegetés
• szarkazmus
• a „mert én vagyok a felnőtt”, „mert azt mondtam”- típusú érvelések
• a hazugság

A nyílt, bántó formában kifejezett kritika, az ellenségesség szinte biztos, hogy ellentétes hatást ér el ahhoz képest, mint ami a célunk lenne. Talán ez senki számára nem meglepő, ha egy kis önvizsgálatot tart: akarok-e együttműködni valakivel, aki bánt engem, becsmérlően szól hozzám, netán kiabál velem?

Van, aki úgy hiszi, a büntetés vagy az azzal való fenyegetés a gyermeknevelés legjobb módszere – és átmenetinek valóban annak tűnhet, hiszen a gyermek fél, el akarja kerülni a beígért büntetést vagy jutalommegvonást, így természetes, hogy előbb-utóbb beáll a sorba. De közben neheztel, bosszúra vágyik, lázadni akar vagy éppen elkezd visszahúzódni. És vajon legközelebb mit fog tenni? Ugyanúgy feszegeti a határait és elmegy a végsőkig, amíg aztán ismét ott nem tartunk, hogy fenyegetünk és büntetést helyezünk kilátásba.

A „mert én azt mondtam”-típusú érvek sem igazán állják meg a helyüket, pláne nem kiskamasz kortól, amikor már komplexebb gondolkodásuk és világképük van a fiataloknak, így könnyedén visszavágnak az ilyen lózungokra. Hiszen ez az érv nem takar mást, mint hogy a hierarchiában elfoglalt helyünk alapján elhallgattassuk az alattunk lévőt. De tényleg erre akarjuk tanítani a gyermekünket? Valószínűleg nem, mint ahogy arra sem, hogy hazudjon, ha rosszat cselekedett, vagy nem tud valamit. Épp ezért érdemes nekünk magunknak is bevallani, ha nem tudunk valamit, ahelyett, hogy hirtelen felindulásból füllentenénk az adott témával kapcsolatban.

Mutassunk példát!

Ne felejtsük el azt sem, hogy a tanulásnak nagyon fontos módja az utánzás. Ilyen értelemben tehát

gyermekeink kommunikációja jó tükröt mutat arra, milyenek is vagyunk mi magunk.

Ha például nagyobbik gyermekünk utasításokkal áll elő kisebb testvére felé, érdemes átgondolnunk, vajon honnan szerezte ő ezt a mintát?

Fontos tudásra fog szert tenni akkor is, ha látja, merünk hibázni és bocsánatot kérni. Hogy a szülő nem mindenható, nem tökéletes – hiszen nyilvánvalóan nem az, mint ahogy senki sem. De, ha azt látja, hogy ez rendben van, a hosszú távon a saját önértékelésére is pozitív hatással lesz. Akár tudatosan is törekedhetünk rá, hogy megtanítsuk neki az asszertivitáshoz vezető utat: állítsunk példát számára abban, hogyan tud határozottan kiállni magáért, felvenni a szemkontaktust, magabiztos hangon beszélni.

Példák asszertív kommunikációra

Máshogy tudunk asszertíven kommunikálni akkor, ha egy szülő-gyermek kétszemélyes helyzetben vagyunk, mint akkor, ha többen is jelen vagyunk (például két szülő, két gyermek, vagy bármely egyéb felállás). Nézzünk először egy kétszemélyes helyzetet: szülőként azt látom, hogy iskoláskorú gyermekem szobájában nagy a rendetlenség, annak ellenére, hogy megmondtam neki, az ő feladata, hogy rendet tartson. Szeretném ezt a konfliktust megbeszélni vele – lássuk, milyen reakciók képzelhetőek el az egyes kommunikációs típusok szerint!

• a passzív szülő nem szól egy szót sem, csak magában fortyog, de ügyel rá, hogy ez ne mutatkozzon meg rajta semmilyen formában
• az agresszív szülő kiadja frusztrációját, egyenesen gyermekére. Olyan kifejezéseket használ, mint, hogy „nálad MINDIG rendetlenség van”, „ÁLLANDÓAN csak kupit csinálsz”, „SOHA nem vagy képes elpakolni”
• a passzív-agresszív szülő megjegyzéseket tesz, fintorog, elejtett félmondatokkal jelzi nemtetszését, és amíg a gyermek rá nem jön, mit vétett, kimérten, hűvösen viselkedik vele
• az asszertív szülő pedig választ egy alkalmas pillanatot, hogy beszéljen gyermekével. Elmondja neki, hogy mit észlel és az mit vált ki belőle. Például így: „mostanában úgy látom, rendetlenség van a szobádban. Ez zavar engem, frusztrált leszek tőle, és nem szeretném így érezni magam, mert tudom, hogy az kihat a mi kapcsolatunkra is. Van annak valami különösebb oka, hogy mostanában nem készülsz el a rendrakással?” Ezen a ponton tehát adott a gyermek számára a lehetőség, hogy megfogalmazza, mi zajlik benne. Hiszen számtalan oka lehet azon kívül, amit szülőként feltételezünk, nevesül, hogy lusta, nemtörődöm. Lehet, hogy túlterhelt, vagy éppen nem elégedett azzal, ahogy a szobája be van rendezve, így nem érzi magát otthon benne, és az, ami nekünk rendetlenségnek tűnik, valójában az ő kényelmét szolgálja. Az is lehet, hogy kiderül, a probléma ott gyökerezik, hogy mi mondtuk meg, mi feladat, ahelyett, hogy kikértük volna a véleményét. Persze azt a véleményt nem kell egy az egyben elfogadnunk, de azt ismerve igyekezhetünk kompromisszumos megoldást találni. Ha megtudjuk az okot, elkezdhetjük közösen keresni a megoldást. Kérések mentén megfogalmazhatjuk egymás felé, mire lenne szükségünk, és kitalálhatjuk, hogy fog ez kinézni a gyakorlatban.

Mi a helyzet, ha káoszban vagyunk?

Tegyük fel, hogy gyermekeinkkel nyaralni indulunk. Ez elsőre jó mókának ígérkezik, egészen addig, míg ki nem derül, hogy a nagyobbik múzeumba menne, a kicsit a strandon lévő csúszda érdekli, mi felnőttek pedig szeretnénk várost nézni és legalább egyszer egy étteremben helyi ételeket kóstolni.

Ott állunk az elvárások tengerében, és úgy érezzük, ezeket sehogy sem tudjuk összehangolni.

Ilyenkor érdemes először hátrébb lépnünk, lecsendesíteni azt, aki a legakaratosabban követeli a saját programját, elmondva, hogy közösen keressük a megoldást. Adjunk hangot annak, hogy arra törekszünk, mindenki vágya megvalósulhasson valamilyen formában, ez azonban azt is jelenti, hogy a többiek programjait is végig fogjuk csinálni. Én azt nyújtom neked, hogy elmegyek veled a múzeumba, cserébe te végigülöd velem a vacsorát. Ezeket a kölcsönös kéréseket a gyerekek már kisiskolás kortól jól meg tudják érteni, még akár élvezhetik is, hogy csere-bere és alkudozás zajlik a családon belül. Ilyenkor az a legnagyobb segítség, ha előre tervezünk, minden résztvevő bevonásával közös programot készítünk. Ha pedig az egyik családtag mégis megfelejtkezne a „családi szerződésről”, amit a nyaralás programjára kötöttünk, nyugodtan lehet őt emlékeztetni.

A családon belüli asszertív kommunikáció a szülőknél kezdődik, és nem ér véget a gyermekeknél.

Aki úgy nő fel, hogy tiszteletben tartották a határait, van alapélménye arról, hogy ő maga és így a véleménye, gondolatai is számítottak, egészen jó alapokkal rendelkezik ahhoz, hogy felnőttként is hasonlóan jól funkcionáljon munkahelyén, barátai körében és saját családjában, saját gyerekei mellett is.