Önzés-e az önérvényesítés? Asszertivitás agresszió nélkül

Pszicho

Önzés-e az önérvényesítés? Asszertivitás agresszió nélkül

Ha határozottan képviseljük magunkat, mások – akik esetleg nem tudják ugyanezt tenni –, úgy érezhetik, önzők vagyunk. Pedig az asszertív kommunikáció, amely az önérvényesítés kifejezett módja, közel sem mondható önző dolognak. Nézzük meg, miért!

Nemcsak nekünk ad teret

Azzal, ha asszertíven kommunikálunk, másoknak is szabadságot adunk, hiszen az asszertivitásnak fontos része, hogy mások szükségleteit is szem előtt tartjuk. Igaz tehát, hogy mi meghúzzuk a saját határainkat, ezzel együtt azonban megengedjük a többieknek is, hogy megtegyék ugyanezt. Ezzel egy olyan légkört, együttélést, közös munkát tudunk létrehozni, amelyben mindenki komfortosan érezheti magát. Eddig egyszerűnek tűnhet, de azért a gyakorlati megvalósítás sokak számára hozhat kihívásokat.

Asszertívnek lenni annyit tesz, hogy őszintén, bátran kifejezzük azt, ami bennünk van, amit érzünk, amit szeretnénk – de anélkül, hogy ez nagyfokú szorongást okozna bennünk.

Ez utóbbi az, ami leginkább megpróbáltatást jelent a legtöbbeknek. Azt még a legtöbben valahogy csak-csak kimondják, mit akarnak, de hogy ne szorongjanak közben nagyon? Bizony, ez lenne a fő cél! Kezdetben persze, mikor elkezdjük felfedezni az asszertív énünket, valószínűleg ott lesz a szorongás, de jó volna, ha idővel ez csökkenne, vagy akár el is tűnne teljesen.

De miért ilyen nehéz?

A saját határaink képviselete – még ha elméletben tudjuk is, hogy mennyire fontos – nem egyszerű feladat. A társadalmunk sokkal inkább azt jutalmazza, aki „beáll a sorba”, nem megy szembe mások akaratával vagy kérésével. Ebből aztán egyenesen következik, hogy aki megpróbálja érvényesíteni saját vágyait is, azt önzőnek titulálják.

Ennek köszönhetően hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy jogunk van képviselni magunkat, a nézeteinket! Viszont, ha ezt mégis észben tartjuk, ne feledjük azt sem, hogy felelősséggel is jár! Akkor csináljuk jól az asszertív kommunikációt, ha a környezetünkben élők is úgy érzik, meghallhatjuk az ő szükségleteiket is.

Ha nem asszertív módon, akkor…

Bár az asszertív kommunikáció szuper középútja annak, hogy mások figyelembevétele mellett érvényre juttassuk saját szükségleteinket is, nem mindig egyszerű. Mégis azt lehet mondani, hogy ez a leginkább célravezető megoldás. Ha mégsem ezt tesszük, más módokon is kommunikálhatunk. Például:

  • Passzívan: vagyis inkább csendben maradunk, nem fejezzük ki, hogy mire vágyunk, mire lenne szükségünk. Könnyűnek tűnhet, hiszen nem keveredünk konfliktusokba, de a kielégítetlen vágyak stresszt okoznak, ami hatással lesz a mindennapjainkra.
  • Agresszíven: tehát úgy, hogy bár minden érdekünket érvényesítjük, megkapjuk, amire vágyunk, közben szinte átgázolunk másokon. Azt gondolhatjuk, ez kielégítő állapot, hiszen mindenünk megvan – kivéve az emberi kapcsolatok. Ez a fajta kommunikáció gátolja a jó kapcsolatok fenntartását, és mivel az ember társas lény, ez szintén stresszhez vezet.
  • Passzív-agresszíven: vagyis kerülőúton át. Ez azt jelenti, hogy vágyainkat nem nyíltan és direkten fejezzük ki, hanem valamilyen bújtatott formában (például szarkasztikus megjegyzéseken át, mártírsággal vagy daccal). Lássuk meg, hogy ezek valójában rejtett agresszív megnyilvánulások! Ha így kommunikálunk, vágyaink sem teljesülnek igazán, és a kapcsolataink is csorbát szenvedhetnek.

Természetesen a valóság nem ennyire fekete-fehér.

Nincs olyan ember, aki minden élethelyzetben egy bizonyos típusú kommunikációt tud mutatni.

Aki agresszív, biztosan nem agresszív mindenkivel minden egyes helyzetben. Ugyanígy, asszertívek sem tudunk mindig lenni. De érdemes rá törekedni, hogy fejlődjünk benne, magabiztosabbá váljunk. Segít, ha kicsit magunkba nézünk: mennyire megy nekünk jól a nemet mondás? És az, hogy kéréseket fogalmazzunk meg mások felé? Mennyire vagyunk jók abban, hogy az érzelmeinkről beszéljünk? Hogyan fogadjuk a kritikát? A válaszaink mind-mind közelebb visznek a saját asszertivitásunkhoz!

Egy példa

Álljon itt egy példa, hogy mindenki számára jobban elképzelhető legyen, hogyan is néz ki ez a gyakorlatban. Képzeld el, hogy a munkahelyi felettesed este hív téged, amikor éppen nagy otthoni munkálatokban vagy. Ez már a negyedik hívása ma, mind a munkaidő utáni órákra esett. Alapvetően jó viszonyt ápoltok, most mégis úgy érzed, nem alkalmas a hívása, és egyébként is elvonják a figyelmedet a teendőid, nem tudnál rá megfelelően odafigyelni. Mit mondasz?

  • Ha passzívan kommunikálsz, azt mondod: „Szia, persze, ráérek, nem zavarsz, mondd csak!”
  • Ha agresszíven kommunikálsz, azt mondod: „Nem érek rá, van ennél jobb dolgom is! Amúgy sincs munkaidő, muszáj egész este hívogatni?”
  • Ha passzív-agresszíven kommunikálsz, a telefon felvétele előtt kifejezed, hogy dühös vagy a hívás miatt, majd a beszélgetés alatt is kimérten, kissé ellenséges hangsúlyt használva beszélsz, de a szavak szintjén azt mondod: „Hallgatlak, mit szeretnél?”
  • Ha asszertíven kommunikálsz, azt mondod: „Szia, épp benne vagyok valamiben, nem tudom, mennyire fontos, de visszahívhatlak később, vagy beszélgetünk róla reggel az irodában? Köszönöm!”

A különbség az egyes típusok között igencsak feltűnő. És higgyük el, a reakciói is az lesz, érdemes kipróbálni!

Tudj meg többet magadról! Olvasd el, miért halogatunk, miért követjük el ugyanazokat a hibákat, és hogyan hozhatod ki magadból a maximumot

Ajánljuk még: