„Feküdjünk, már mennének”, avagy örülünk a vendégeknek, de annak is, amikor elmennek

Család

„Feküdjünk, már mennének”, avagy örülünk a vendégeknek, de annak is, amikor elmennek

Örülünk a vendégeknek. Szívesen látjuk az otthonunkban a barátokat, rokonokat, szeretettel fogadjuk őket. Mégis megkönnyebbülés, amikor a búcsúzás után becsukjuk a hátuk mögött az ajtót. És nem kétséges, hogy a vendégek is hasonlóan nagyot sóhajtanak a sarkon túlra érve. 

Vendégeket vártunk. Már hetekkel korábban megbeszéltük az időpontot. Sokáig nem is volt tennivaló vele, örültünk, hogy együtt tölthetjük az időt a barátainkkal. Ahogy közeledett a kijelölt hétvége, lassan kitűztük a nagybevásárlás napját – addigra szép hosszúra nyúlt a lista, ahová a beszerzendő tételeket írtam fel mindig, amikor valami eszembe jutott. És persze a készülődés része volt a kétnapos takarítás is. Előre megterveztem, hogy mikor, mit és hogyan varázsolok tisztára.

Na nem mintha egyébként térdig járnánk a koszban és szemétben, de a vendégek érkezése előtt valahogy úgy érzem, egy kicsit többet, egy kicsit jobban ki kell takarítanom. Így van bármikor, amikor előre bejelentett látogató érkezik az otthonunkba, és az ünnepek előtt is, amikor a teendők végtelennek tűnő listájának utolsó tételei között ott bujkál az ablakpucolás, pedig még porszívózni is alig marad időnk, kedvünk és erőnk.

A vendégek érkezése előtt tehát alaposan kitakarítom a lakást. Ilyenkor valamilyen extra késztetést érzek arra, hogy olyan helyeken is portalanítsak, vagy harcoljak a zsír ellen,

ahová egyébként meglehetősen ritkán ér el a mosószeres szivacsom,

mondjuk félévente kétszer – de akkor legalább megcsinálom. Kivéve, ha vendégek érkeznek, mert olyankor biztosak vagyunk abban, hogy észreveszik a legkisebb résekben megpihenő porcicákat, s akkor majd mit gondolnak rólunk! Mert ami nekünk fel sem tűnik a hétköznapokban, azt a pár órát nálunk vendégeskedők szeme biztosan rögtön kiszúrja. Meg egyébként is, már olyan régen le akartuk törölni azt a valamit, most végre van egy plusz indok, amiért megcsináljuk.

Takarítás, sütés-főzés, újabb takarítás, majd csengetnek. Őszinte mosollyal fogadjuk a barátokat, hellyel kínáljuk őket, kezdődik a program. S ahogy bennünket sem érdekel, hogy tiszta-e az ablakpárkány melletti két milliméteres mélyedés a vendéglátónk házában, úgy nálunk sem járkálnak nagyítóval a vendégek, hogy a lehetetlen helyeken összegyűlt por vagy egy észrevétlenül maradt paca miatt megjegyzéseket tegyenek majd a hátunk mögött, hogy „lám-lám, ki sem takarítottak, mintha nem tudták volna, hogy jövünk”.

„Feküdjünk, már mennének”

Telik-múlik az idő, beszélgetünk, eszünk-iszunk, jót mulatunk, ránk esteledik. A sok teendő miatt korán keltünk, a készülődés is fárasztó volt. S bár nagyon jó a hangulat, mégis (mindig) eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, most már mennénk aludni. Egyre laposabbakat pislogunk és gyakrabban nézünk az órára. De mintha csak bennünket ért volna el a mélypont, a többiek még mindig egyik történetet mesélik a másik után. Kérdeznek bennünket is „ugye milyen jó volt az a koncert a nyáron?”, mosolygunk és bólogatunk, felidézünk néhány kedves pillanatot, s talán még belevágunk egy újabb mesébe, amolyan udvariasságból inkább, mintsem marasztaló szándékkal. Mégse mi legyünk azok, akik véget vetnek az estének...

A következő óra hullámzása azonban már előrevetíti a búcsú közeledtét. Egyre kevésbé tudjuk palástolni a fáradtságunkat, egy-egy ásítás is „becsúszik” a vendégek nevetése közé. Fészkelődünk, elkezdünk pakolászni és csendben mosolygunk a többiek jókedvén, miközben próbáljuk elkapni a párunk tekintetét, hogy segélykiáltásként valamilyen jelet küldjünk a pillantásunkkal.

Ez az a pillantás, ami egyszerre kérdez, kér, parancsol és remél.

És általában elsőre sosem ér célba, a „válaszpillantás” még beszédesebb: „korán van még, nem illik, mindenki olyan jól érzi magát, sajnálom, Drágám, hogy te már fáradt vagy. Talán ihatnál egy kávét”.

„Maradjatok még, majd holnap nem jöttök”

A jó vendég persze megérzi, hogy ideje menni. Sokunknak megvan a maga kis radarja, ami célzó pillantások és bújtatott félmondatok nélkül is megérezzük, hogy indulni kellene. Merthogy a vendégség nemcsak a vendéglátóktól igényel extra energiát. A vendégeknek is megvan az előzménytörténete: nekik ki kell találni, hogy mit vigyenek, mégsem érkezhetnek üres kézzel. Aztán jön a készülődés, öltözködés, indulás.

Tegyük a szívünkre a kezünket, bizonyára számtalanszor előfordult már velünk, hogy úgy éreztük, egyáltalán nincs kedvünk vendégeskedni. Maradnánk inkább otthon, a játszós nadrágunkban, tévéznénk vagy olvasnánk, csak ne kelljen kimozdulni. Egész héten dolgoztunk, végre „kuckózhatnánk” egy kicsit, erre már megint úton vagyunk.

Megérkezünk. Egyáltalán nem érdekel bennünket, hogy mennyire csillog a lakás, bár a nagy tisztaságot mindenképp észrevesszük és azon gondolkodunk, hogy vajon hogyan csinálják, hogy náluk mindig tökéletes rend van. Leülünk, beszélgetünk, egyre oldottabb a hangulat. Jól érezzük magunkat, nagyon örülünk, hogy ismét együtt vagyunk. Kár lett volna lemondani a programot.

Telik-múlik az idő, mígnem eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, ideje lenne hazaindulni. Letusolni, ágyba bújni és megnézni a következő részt abból a sorozatból. Másnap végre addig aludhatunk, ameddig csak akarunk, de mégsem kellene későn kelni. Ha idejében lefekszünk…

Szerencsés esetben ez a pillanat találkozik azzal a pillanattal, amikor a vendéglátó is szívesen indulna aludni. De nehéz ezt összehangolni, sokszor csúszik el az egyik vagy a másik irányba, olyankor jön a huza-vona: „Menjünk, hadd pihenjenek.” „Maradjatok még, majd holnap nem jöttök”. „Lassan induljunk.” „Egyetek/Igyatok még egyet, úgyis olyan rég találkoztunk.” és így tovább.

A búcsúzás után mégis jön a megkönnyebbülés – mindkét oldalról! – túl vagyunk rajta.

Jól éreztük magunkat, szerintünk a vendégeink is. Jó volt megint egy kicsit együtt lenni, beszélgetni, nagyokat nevetni. És most már jó lesz pihenni.

Végignézünk a lakáson, mintha egy hadsereg portyázott volna ott néhány napot. Elkezdünk pakolni, ne holnapra maradjon minden. A mosogatógép szerepe ilyenkor nagyon felértékelődik. Nagyjából „összerántjuk” a konyhát és a nappalit, a porszívózás és felmosás ráér.

A következő napokban még mindig találunk valami tennivalót, ami a vendégség utáni „romeltakarítás” maradványa. Alig várjuk, hogy letusoljunk és bebújjunk a puha takaró alá. Nem kell sokat várni, pillanatokon belül álomba szenderülünk. Ahogyan a vendégek is teszik, miután hazaértek. Tele élményekkel és a tervvel, hogy legközelebb majd ők hívnak meg bennünket…