Márton-nap libája felemelt fővel viszi a prímet a novemberi kalendáriumban, és ezt nem is bánjuk. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy az advent előtti időszak ennél sokkal gazdagabb hagyományvilággal rúgta el magától az őszt hajdanán. Elkezdődtek a kalákamunkák, az élet beszorult a házakba, s ezzel együtt a társas élet alkalmai is megsokszorozódtak, kiváló lehetőségeket teremtve a párválasztásra.

„Száz liba egy sorban...” – kezdődik a közismert gyermekdalocska, de nem ám csak a gyermekfolklórban sorakoznak így a libák, hanem a baromfihatározó szerint is. Libafajtából ugyanis temérdek van, de általában csak a két leggyakoribb hazait ismerjük: a fehéret és a szürkét. De tudod-e, miért kerül tizedannyiba a pecsenyelibamáj, mint a hízott libamáj? Hogy a libák aszerint sorakoznak az anyjuk mögött, amilyen sorrendben kibújtak a tojásból, az előbbre állók testtartása pedig büszkébb? Így már értjük, miért olyan gőgös gúnár az a Gedeon...

Egészségügyi kihívásainkkal való megküzdésünk a pontos diagnózison és a hatékony kezelésen túl elsősorban érzelmi tényezőkön, többek között saját attitűdünkön múlik. Részben személyiség kérdése, miként látjuk saját betegségünket, milyen életstratégiáink vannak a gyógyulásra, ám nagyon sokat segíthet a helyes hozzáállás kialakításában a megfelelő orvos-beteg kommunikáció. Dr. Tringer László pszichiáter professzorral, a hazai orvoskommunikációs szakterület megalapozójával beszélgettünk a hatékony orvos-páciens viszony feltételeiről.

Aligha létezik még egy olyan ellentmondásosan megítélt területe az állattenyésztésnek, mint a liba- és kacsatömés, holott ez a gyakorlat sokkal régebbi, mint gondolnánk. A liba- és kacsahízlalás ötlete nagy valószínűséggel az ókori egyiptomiaktól származik, és története kanyargós utakon vezet a mába. Bár az állatvédelmi lobbi megtépázta a lúdtömés becsületét, a kultúra és a hízott libamáj gasztronómiai ereje nagyobbnak bizonyult: Franciaországban kulturális kuriózumként tartják számon, nálunk pedig ugyancsak megmaradt a libatömés.

A néptánc reneszánszát a szerelem élteti. De nem ám a közhelyes, folklór iránti rajongás, hanem azoknak a zseniális alkotóknak a forrás, a teremtés és egymás iránti szerelme, akik nemcsak életre keltik eleink gazdag tánchagyományát, de virtuóz koreográfiáikkal, vibráló előadásmódjukkal mágnesként vonzzák ebbe a világba a ma emberét is. Két ilyen csillagszemű, táltoslábú tehetséggel, Kocsis Enikő és Fitos Dezső Harangozó Gyula-díjas táncművészekkel, a Fitos Dezső Társulat vezető házaspárjával beszélgettünk – nem csak néptáncról.

Tömegesemények, sztereotípiák és csatornázatlan indulatok – ezt a képet mutatja a mai közoktatás a felületes szemlélőnek. A szűnni nem akaró elégedetlenséget sokkal összetettebb problémahalmaz táplálja, semhogy leegyszerűsíthetnénk a sztrájkok okait a tanárok bérproblémáira. Valószínű, újabb korszakváltáshoz érkeztünk a magyar közoktatásban, ahhoz pedig, hogy megértsük, mi vezetett idáig, nem árt ismernünk a történelmi előzményeket. Trencsényi László egyetemi oktatóval, pedagógiai kutatóval, a Magyar Pedagógiai Társaság elnökével jártuk végig a hazai közoktatás korszakváltásait.

A legrégebben háziasított baromfifajok közül a lúd az egyik legérdekesebb. Költöző madarunk egész életciklusa, viselkedése a vándoréletmód genetikai örökségét tükrözi. Háztáji hasznosítása, feldolgozása szempontjából ugyancsak tökéletes szárnyasjószág: tollát párnába, húsát levesbe és pecsenyének, máját igazi ínyencségnek, tojását pedig (a keltetésen kívül) étkezési célra is felhasználhatjuk. Mégis leginkább Márton-nap környékén kerül libaétel az asztalunkra. Miért is?

Őshonos gyümölcsfajtáink tenger-gazdagságából mit sem érzékelnénk ma már, ha néhány lelkes, ráadásul fegyelmezett kutató és gyűjtő el nem kezdte volna ismét felbecsülni, dokumentálni, a génprogram keretében újra szaporíthatóvá tenni a régi fajtákat. Erről szól a Tündérkert program, amelynek egyik aktív képviselője Ambrus Lajos író, borász, pomológus, a Nagy almáskönyv szerzője, akivel Vas megyei birtokán, Egyházashetyén beszélgettünk.

Magyarként amerikai, amerikaiként magyar, és mindkét szempontból a szubjektív történelem krónikása: Pigniczky Réka vizuális történetmesélő ’56-os szülők gyermekeként élte meg a magyar forradalom sorsfordító hatásait. Politológiai és újságírói előképzettséggel vált dokumentumfilm-rendezővé. Személyes életútról és az elkészült filmek erejéről beszélgettünk.

Hogy is feledkezhettünk meg erről a különleges fűszernövényünkről, amelynek termesztőiként hajdan az európai nagyok között tiszteltek bennünket, és az 1700-as években még a magyar konyha egyik alapfűszere volt? A jóféle sáfrány (Crocus sativus) ősidők óta az emberiség egyik legbecsesebb fűszere, gyógynövénye és egyben egyik legdrágább árucikke. Kilója ma 12 millió forintba kerül, és ha megismerjük termesztésének, szárításának körülményeit, pontosan megértjük, miért is ér legalább ennyit. Az idei sáfrányszüret vége felé az úrhidai sáfrányültetvényen jártunk, amelyet Horváth Lénárd és családja gondoz és fejleszt évről-évre.

Az információ hatalom – szól a közhely, a minőségi különbségre való hivatkozás nélkül. Tökéletesen igaz: a megbízható forrásból származó, hiteles információ ugyanúgy befolyásol, mint a torzított, álhírekkel teli kommunikáció, csak a kétféle minőség tétje különbözik. A korrekt tájékoztatás szinte minden esetben előnyünkre válhat, míg az álhírek fogyasztására általában ráfázhatunk. Különösen, ha egészségvédelmi kérdésekről van szó. 

Gyermekek, fiatalok, felnőttek, idősek találkozóhelye és mindannyiunk számára igazi életiskola: a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Európa egyik legnagyobb ilyen intézményeként helyezte fel a magyar népi kultúrát a kontinens és a világ kulturális térképére. 1967-es alapítása óta rengeteget gazdagodott, gyűjtőköre ma már a jelen társadalmi, kulturális problémáira is reflektál. Dr. Cseri Miklós etnográfus-muzeológussal, a főigazgatóval beszélgettünk a Múzeumok Őszi Fesztiválja alkalmából.