Az egészségestől, azaz a normától való eltérés különböző formái mindenkori kultúránkban devianciának, rendellenes működésnek számítottak, így a betegségek az elsődleges fiziológiai, fizikai megnyilvánuláson túl mindig is szimbolikus jelentéssel bírtak. A betegségek értelmezése legalább annyira egy-egy kor tükörképe, mint azok a praktikák, amelyekkel legyőzni próbálták a bajokat. Egész hiedelemrendszereket lehet feltérképezni a történelem nagy járványai és sokáig gyógyíthatatlannak hitt betegségei kapcsán.

Sokunk kedvenc kikapcsolódásának saját ünnepnapja is van 2007-től: az első Füles 1957. február 3-i megjelenéséhez igazították a rejtvényfejtés napját. A rejtvényfejtőversenyekkel teli ünneplést rendszerint a legközelebb eső vasárnapra szervezi a Rejtvényfejtők Országos Egyesülete, idén ez mára esik. Kasparek Évával, az Egyesület elnökével beszélgettünk – nem csak a rejtvényekről.

Számomra Európa egyik legszebb és legérdekesebb, egyben legszomorúbb városa Krakkó. Bármikor szívesen megyek oda, mert mindig tud újat mutatni. Jártam már itt családi nyaraláson, tudományos konferencián, hétvégi kiruccanáson, láttam már behavazva és olvasztó kánikulában, sétáltam a Visztula partján, a Posztócsarnokban és a Wawel pompás termeiben is, kóstoltam már az itt készülő pirogot mindenféle ízben – de ezúttal másért utaztunk oda. Végig akartuk járni a második világháború tragikus helyszíneit, és ebben egy Krakkóban élő magyar idegenvezető és pszichológus, Stász Magdaléna segítségét kértem. Riportázsunkban közös napunkról számolok be.

Negyven éve, kislányként jártam először Auschwitz-Birkenauban, de most, ennyi év után visszatérve csak szaporodtak a kérdéseim. Vajon az idő értünk vagy ellenünk dolgozik? Vajon az emlékezetem csal, vagy az értelmezési keretek változtak meg? Vajon az akkori kislány, aki ma már a saját kislányának mutatta meg a múlt sötétkamráját, miért érzi úgy, mintha az emlékezésben valamitől meg akarnánk kímélni magunkat? Vajon jól értjük, mi dolgunk van a történelem örökségeivel? Bárcsak lennének igazi válaszaink!

Ültünk hétvégén a dugóban Dobogókőnél – már ezt is vicces leírni –, ugyanis mindenki, aki kisgyerekkel rendelkezik, úgy érezte, hogy minden más programot dobva, nagyon gyorsan meg kell mutatnia a csemetéinek azt a kicsi havat, ami leesett, netán szánkózni is megpróbál velük egy leheletnyit azon a zsebkendőnyi helyen, ahol az egy négyzetméterre eső gyerekek, szánkók és ideges apukák száma túllépi az udvariassági küszöböt. Még a legtürelmesebbek is, akik eddig csupán hisztinek tartották a klímaszorongást, a saját bőrükön érzik már a hatását. De mit kezd ezzel a helyzettel a téli turizmusból élő szegmens? 

Péntekenként, amikor a hétvégének nemcsak az ígéretét érezzük már, de délutánra ki is tör a weekend-láz, két választási lehetősége van az embernek: vagy leroskad otthon, és intenzíven rákapcsol a munka utáni semmittevésre, vagy ritmust vált, és felöltve táncos cipellőit, az Aranyszeg Táncházban ropja éjfélig. Mi ez utóbbit választottuk az idei első pénteken, és nem bántuk meg. Szentirmai Gergely, az Aranyszeg alapítója, Dömötör Kata és Szimandel Károly néptánctanárok mellett a Magyarok Háza földszinti csarnokát megtöltő alkalmi táncospárok is visszaigazolták: jól döntöttünk. Végre egy belvárosi néptáncklub, ahová emberi időben, péntek este lehet kiszabadulni mulatni!

A testsúlycsökkentő és alakformáló programok reneszánsza ellenére az elhízás mint népbetegség egyre sürgetőbb megoldásokért kiált hazánkban. Hogyan lehet, hogy egy nemzetgazdasági szempontból is költséges, súlyos egészségügyi problémát nem vagyunk képesek hatékonyan kezelni és visszaszorítani? Holott egyre többet tudunk róla, legalábbis látszólag. Dr. Bedros Jonatán Róbert címzetes egyetemi tanárral, obezitológiai tanszékvezetővel, a Szent Imre Kórház főigazgatójával, a Magyar Obezitológiai és Mozgásterápiás Társaság alapító elnökével kerestük a válaszokat.

Ünnepek környékén a mérleg a legkíméletlenebb bíránk, minden értelemben: kilóink gyarapodásánál már csak az ilyenkor keletkezett élelmiszerhulladék mértéke fájóbb. Ez utóbbira vajmi kevéssé figyelünk, pedig a két dolog nagyon is összefügg. Drámai képet mutat a világon megtermelt, majd kidobásra ítélt élelmiszer mennyisége, és ha tudatában lennénk, hogy ez mihez vezet, és mennyire rajtunk is múlik, hogy e szám csökkenjen, talán azt is megértenénk, hogy a kevesebb több, és jobb állapotban hagynánk a Földet a következő generációk számára. Szöllősi Réka élelmiszerpolitikai szakértővel, lobbistával beszélgettünk a témáról.

Hajnalban kell érkezni Hernádnémetibe, Galamb Alex sütödéjébe, ha a hétvégi közös munkába már az elejétől szeretnénk bekapcsolódni. A cigánysoron álló pékségbe nem akárkik járnak: a környék gyermekei számára ez a hely egyszerre iskola és menedék. Olyasmit kapnak az itteni foglalkozáson, ami az élet természetes szövetének alapvető kötőanyaga: reményt a további boldogulásra. Egyik hétvégén mi is belekóstoltunk ebbe a süteményillatú gyermekvilágba, ahol „Alex bácsi” a mester.

A czestochowai Fekete Madonna kegyképe az egyik leggazdagabb történeti múlttal rendelkező búcsújáróhely a világban, évente több millió látogatóval. A magyarok számára különösen fontos lelkiségi központ, ugyanis hatszáz évvel ezelőtt magyar pálos szerzetesek érkeztek ide, hogy megalapítsák a Jasna Góra kolostort. A lengyel és a magyar nép lelki és történelmi szálakon fűződő rokonsága ma is élő kapcsolatokban teljesedik ki, és ha magyar zarándok érkezik Czestochowába, anyanyelvén tud gyónni, beszélgetni, akár misét is hallgatni egy magyarul anyanyelvi szinten beszélő lengyel pálos szerzetes, Marian Waligóra atya jóvoltából. Karácsony előtti látogatásunkkor újévi áldását is elhoztuk Mária országába.

Most múlik pontosan… Az Üveg Nemzetközi Éve – rengeteg szép mementóval. A varázslatos anyag tiszteletére meghirdetett kulturális évet mi is egy különleges beszélgetéssel zárjuk: Borbás Dorka és Lukácsi László Ferenczy Noémi-díjas is elismert üvegművészek emberi és szakmai találkozása nagybetűkkel írja tovább a hazai szakma történetét: egyéni életpályájuk mintául szolgál a család következő generációja számára is. Gyökerekről és szárnyakról, valamint a művészet hagyományteremtő erejéről beszélgettünk.

Ha ez a beszélgetés egy dal volna, bizonyára Hála lehetne a címe, hiszen sokak kedvenc énekesnője, Rúzsa Magdi a tőle megszokott természetességgel és gyermeki érzékenységgel osztja meg legintimebb érzéseit énekesi pályáról, nagy találkozásokról és az anyaság örömeiről.