Auschwitz-Birkenau gyerekfejjel és negyven évvel később

Negyven éve, kislányként jártam először Auschwitz-Birkenauban, de most, ennyi év után visszatérve csak szaporodtak a kérdéseim. Vajon az idő értünk vagy ellenünk dolgozik? Vajon az emlékezetem csal, vagy az értelmezési keretek változtak meg? Vajon az akkori kislány, aki ma már a saját kislányának mutatta meg a múlt sötétkamráját, miért érzi úgy, mintha az emlékezésben valamitől meg akarnánk kímélni magunkat? Vajon jól értjük, mi dolgunk van a történelem örökségeivel? Bárcsak lennének igazi válaszaink!

A hó már csak látványosság – a klímaváltozás az identitást és a bevételt is viszi

Ültünk hétvégén a dugóban Dobogókőnél – már ezt is vicces leírni –, ugyanis mindenki, aki kisgyerekkel rendelkezik, úgy érezte, hogy minden más programot dobva, nagyon gyorsan meg kell mutatnia a csemetéinek azt a kicsi havat, ami leesett, netán szánkózni is megpróbál velük egy leheletnyit azon a zsebkendőnyi helyen, ahol az egy négyzetméterre eső gyerekek, szánkók és ideges apukák száma túllépi az udvariassági küszöböt. Még a legtürelmesebbek is, akik eddig csupán hisztinek tartották a klímaszorongást, a saját bőrükön érzik már a hatását. De mit kezd ezzel a helyzettel a téli turizmusból élő szegmens? 

Informatikus szervezi Budapest egyik legpörgősebb buliját – riportunk az Aranyszeg Táncházból
Péntekenként, amikor a hétvégének nemcsak az ígéretét érezzük már, de délutánra ki is tör a weekend-láz, két választási lehetősége van az embernek: vagy leroskad otthon, és intenzíven rákapcsol a munka utáni semmittevésre, vagy ritmust vált, és felöltve táncos cipellőit, az Aranyszeg Táncházban ropja éjfélig. Mi ez utóbbit választottuk az idei első pénteken, és nem bántuk meg. Szentirmai Gergely, az Aranyszeg alapítója, Dömötör Kata és Szimandel Károly néptánctanárok mellett a Magyarok Háza földszinti csarnokát megtöltő alkalmi táncospárok is visszaigazolták: jól döntöttünk. Végre egy belvárosi néptáncklub, ahová emberi időben, péntek este lehet kiszabadulni mulatni!
„A sikertelen gyors fogyókúrákkal nagyon jól meg lehet hízni” – interjú Dr. Bedros J. Róbert obezitológiai tanszékvezetővel

A testsúlycsökkentő és alakformáló programok reneszánsza ellenére az elhízás mint népbetegség egyre sürgetőbb megoldásokért kiált hazánkban. Hogyan lehet, hogy egy nemzetgazdasági szempontból is költséges, súlyos egészségügyi problémát nem vagyunk képesek hatékonyan kezelni és visszaszorítani? Holott egyre többet tudunk róla, legalábbis látszólag. Dr. Bedros Jonatán Róbert címzetes egyetemi tanárral, obezitológiai tanszékvezetővel, a Szent Imre Kórház főigazgatójával, a Magyar Obezitológiai és Mozgásterápiás Társaság alapító elnökével kerestük a válaszokat.

„Leszoktattak bennünket arról, hogy bízzunk az érzékszerveinkben” – Szöllősi Réka élelmiszer-politikai elemzővel beszélgettünk
Ünnepek környékén a mérleg a legkíméletlenebb bíránk, minden értelemben: kilóink gyarapodásánál már csak az ilyenkor keletkezett élelmiszerhulladék mértéke fájóbb. Ez utóbbira vajmi kevéssé figyelünk, pedig a két dolog nagyon is összefügg. Drámai képet mutat a világon megtermelt, majd kidobásra ítélt élelmiszer mennyisége, és ha tudatában lennénk, hogy ez mihez vezet, és mennyire rajtunk is múlik, hogy e szám csökkenjen, talán azt is megértenénk, hogy a kevesebb több, és jobb állapotban hagynánk a Földet a következő generációk számára. Szöllősi Réka élelmiszerpolitikai szakértővel, lobbistával beszélgettünk a témáról.
„Itt vagyok, hogy mutassam: van kiút” – Galamb Alex borsodi sütödéjében jártunk
Hajnalban kell érkezni Hernádnémetibe, Galamb Alex sütödéjébe, ha a hétvégi közös munkába már az elejétől szeretnénk bekapcsolódni. A cigánysoron álló pékségbe nem akárkik járnak: a környék gyermekei számára ez a hely egyszerre iskola és menedék. Olyasmit kapnak az itteni foglalkozáson, ami az élet természetes szövetének alapvető kötőanyaga: reményt a további boldogulásra. Egyik hétvégén mi is belekóstoltunk ebbe a süteményillatú gyermekvilágba, ahol „Alex bácsi” a mester.
Ahová a kommunista politikusok is eljártak imádkozni – A Fekete Madonna áldásával köszönti a magyarokat Marian Waligóra lengyel pálos szerzetes

A czestochowai Fekete Madonna kegyképe az egyik leggazdagabb történeti múlttal rendelkező búcsújáróhely a világban, évente több millió látogatóval. A magyarok számára különösen fontos lelkiségi központ, ugyanis hatszáz évvel ezelőtt magyar pálos szerzetesek érkeztek ide, hogy megalapítsák a Jasna Góra kolostort. A lengyel és a magyar nép lelki és történelmi szálakon fűződő rokonsága ma is élő kapcsolatokban teljesedik ki, és ha magyar zarándok érkezik Czestochowába, anyanyelvén tud gyónni, beszélgetni, akár misét is hallgatni egy magyarul anyanyelvi szinten beszélő lengyel pálos szerzetes, Marian Waligóra atya jóvoltából. Karácsony előtti látogatásunkkor újévi áldását is elhoztuk Mária országába.

„Azonnal láttam, hogy egy zsenivel van dolgom” – családi interjú Lukácsi László és Borbás Dorka üvegművészekkel
Most múlik pontosan… Az Üveg Nemzetközi Éve – rengeteg szép mementóval. A varázslatos anyag tiszteletére meghirdetett kulturális évet mi is egy különleges beszélgetéssel zárjuk: Borbás Dorka és Lukácsi László Ferenczy Noémi-díjas is elismert üvegművészek emberi és szakmai találkozása nagybetűkkel írja tovább a hazai szakma történetét: egyéni életpályájuk mintául szolgál a család következő generációja számára is. Gyökerekről és szárnyakról, valamint a művészet hagyományteremtő erejéről beszélgettünk.
„A színészetet se tanulni, se tanítani nem lehet, csak gyakorolni” – interjú Bodrogi Gyula színművésszel
Gazdag és széles spektrumot felölelő életpálya, rengeteg emlékezetes pillanattal, szállóigévé vált replikákkal egy olyan színészegyéniségtől, aki 88 évesen is több darabban játszik: Bodrogi Gyula naptárjában napjainkban is alig akad szabad perc. „Amíg az ember szereti csinálni, baj nem lehet” – ennyit mond röviden sűrű időbeosztásáról. Még a próbaszünetekben sincs nyugta az újságíróktól – éppen ezért nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattunk.
„Frontkarácsonyok is formálták a mai ünnepünket” – Nagyné dr. Batári Zsuzsanna muzeológussal beszélgettünk
Olyan sokat írtak már a karácsonyról néprajzi, kultúrtörténeti és laikus értekezésekben, hogy azt gondolnánk, mindent tudunk róla. Az ünnepről kialakult képet mégsem látjuk teljes egészében, hiszen a történelem zavaros korszakában nőtt ilyen hatalmas családi eseménnyé a karácsony tengeren innen és túl. A környezetünkben zajló kétségbeejtő háborús események kapcsán talán még megejtőbb az a történeti szál, amit Nagyné dr. Batári Zsuzsanna muzeológus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum tudományos és ismeretátadási igazgatója felfejtett a karácsony hazai szokástörténetéből.
A karácsony már nemcsak szakrális, de profán csodavárással is telik – Miért van szükségünk ma is csodákra?

Az ünnepi hangolódásban valami olyasmit remélünk a karácsonytól, amire egész évben vágytunk: melegséget, megnyugvást, még több szeretetet, és titokban mindannyiunk lelkében ott a remény, hogy az év legszebb családi ünnepe a mi életünkbe is meghozza a csodát, amit oly régóta várunk már. Nem is sejtjük talán, hogy a csoda és a csodavárás gondolata, gyakorlata milyen mélyen gyökerezik az európai kultúrában, továbbá milyen nagy szerepet játszott az emberiség fejlődésében. Léteznek-e valóban csodák?