Az évnek ebben a szakában még a mármarosi bércek felől érkező hideg szél ölelgeti a koltói kastélykert öles fáit. A kert szegletében meghúzódó híres somfa éppen virágba borult, mintha tudná: ünnepelni illik most, csendben emlékezni és figyelni az idők szavára. Hajdanvolt utolsó pillanatokat idézni, melyek fénye a mát is beragyogja, s talán örökké világít majd az otthon, a haza és a nemzet közösségi tereiben. Petőfi hangját hallgatjuk a csendben, az ő mozdulatait figyeljük a somfa alatti kőasztalnál, s a Teleki kastély termeit bejárva két szerelmes szív dobbanásaival mérjük az időt. Koltó titka a csend, ahogy Petőfié a lángolás – csak akkor érezzük igazán, ki volt ő valójában, ha léptei nyomán keressük a válaszokat.