„Sírva jöttem el a fodrásztól”

Normális ember saját fodrászhoz jár. Amíg a fodrászom el nem költözött a világ másik végére, én is normális voltam. Aztán jött a pandémia, és mivel a hajam évente nő öt centit, nem siettem el a dolgot, ráértem vállig növeszteni. Aztán egy családi esemény miatt végül eljött a pillanat, hogy tükörbe nézzek, és nem tetszett a látvány, hát gyorsan beugrottam a közeli szalonba, hogy majd szépen lefaragják a fölösleget. Mivel nem ismertem a helyi fodrászokat, készültem is: kiválasztottam egy frizurát, hogy olyat kérek. Gondoltam, jó ötlet, hiszen így legalább nem kell magyaráznom, mire vágyom pontosan.

Fiatal lánynak jutott a nevem a sorállásban, én azonnal megmutattam, mi a terv, ő pedig el is kezdte a műveletet. A hajmosásnál még kedvesen próbálta palástolni ügyetlenségét, amivel sikerült a hátamat is levizeznie, de gondoltam, ilyen véletlenre bármikor lehet számítani. Bebalzsamozta a hajam, majd szólt, hogy várjak kicsit, hagyjuk hatni a cuccot – elkezdtem hát várni. Közben mellettem három vendég haját is megmosták már, mikor újból előkerült a dedikált fodrászom. Lemosta a hajam és végre beülhettem a székbe. Újra megmutattam a fotót, a telefont pedig kitettem a tükör elé, hogy mindvégig szem előtt legyen a kép.

Belenyisszantott a hajamba: ha ezt tekintenénk nulladik pillanatnak, akkor innen számítva még egy órán keresztül csak vágta a hajam. Mintha csak szeletelte volna, úgy nyesegetett a végéből, anélkül, hogy a formázás szóba került volna. Egy idő után

úgy néztem ki, mint akinek egy bilit raktak a fejére és körbevágták a haját, mindenféle ritkítás és alakítás nélkül.

Ekkor a kis hölgy megkérdezte, hogy ugye, szép? Mondtam, hogy ez viccnek is rossz, de remélem, mégiscsak tréfának szánta. Ekkor tartottunk a hatvanadik percnél és azt hiszem, kezdte kapiskálni, hogy valami nincs rendben, mert odahívta a kolléganőjét.

Ez volt a terv, ilyen hajat szerettem volna vágatni a vállig érő loboncomból:

És ezt sikerült elkövetni kétórás kemény munkával:

A szomszéd széknél dolgozó fodrász láthatóan tapasztaltabb volt, már a korából ítélve is, de annyi biztos, hogy gyorsabban bánt az ollóval, mert az én egyórás emberkísérletem alatt két vendéget is kiszolgált. Amikor meglátta a hajam, elsápadt, majd sűrű bocsánatkérések közepette nekiesett a javításnak. Mivel vissza már nem tehetett a levágott szálakból, maradt a ritkítás és a formázás, amitől persze még kevesebb hajam lett. A kármentés közben próbált szóval tartani, nehogy felálljak és kopasztott tyúkként rohanjak az utcára dühömben, de a nagy igyekezetben a hajszárító propellere bekapott egy tincset a fejem tetején, és mire felszisszentem, már égett a fejbőröm és odalett egy (újabb) suhintásnyi Sámson erejéből.

Ekkor kezdett ő is megzuhanni lelkileg, de becsületére váljék, megtette, amit még tudott. A második óra végén eljött a fizetés ideje, és én tisztességesen kifizettem azt az összeget, amiért egy normális frizurát reméltem. A kislány, aki az első órában megfosztott női méltóságom egy jelentős szeletétől, a pénztáros lánnyal röhigcsélt rajtam, miközben a kolléganője az ő elbarmolt munkáját próbálta menteni. Mindezt persze végignézhettem, hiszen a pénztár pontosan a hátam mögött volt, a tükörből mozizhattam a nem mindennapi jelenséget. Őszintén remélem, hogy nem mindennapi, mert a történetnek még nincs vége.

Zokogva ültem be az autóba és hajtottam haza, hogy bekössem a fejem, szó szerint: ne láthassa senki, hogy nézek ki. Itthon már kezdtem bánni, hogy nem tettem panaszt ott helyben, ezért elektronikusan jeleztem, mennyire zokon vettem az eseményt. Szombaton jeleztem, szerdán már válaszoltak is, hogy sajnálják és kivizsgálják az ügyet. Azóta több mint egy hónap telt el, és még senki nem szólt hozzám, hogy bocsánat, sajnáljuk, mi sem így terveztük. Ha nem velem történik, nem is hiszem, hogy létezik ilyen mértékű bunkóság egy nagyon is nőies szakmában. Szerencsére a család, a barátok és munkatársak igen kíméletesek voltak: váltig bizonygatták, hogy nekik tetszik az új frizurám, pedig korrektül figyelmeztettem őket, hogy legalább egy évig így fogok kinézni, olyan lassan nő a hajam.

Mit tegyek, hogy ne járjak így többet?

Az eset tanulságait levonva felkerestem egy szakértőt, hogy kiderítsem, mit rontottam el és, hogy amit a fodrász elront, helyrehozható-e. Lafferton Annamária, a frizurák megmentője: hatéves korától erre a pályára készült, sok éves tapasztalattal és kifinomult empatikus készséggel egy megnyugtató kulcsmondattal nyitotta a beszélgetést: „sírni fölösleges, a haj visszanő”.

A kérdésemre, hogy mivel tudja megnyugtatni a magamfajta elkeseredett vendégeket, akik egy félresikerült frizurával és könnyes szemekkel állítanak be hozzá, ezt válaszolja: „Ideális esetben nagyjából 1 centimétert nő a havonta a hajunk, így a növesztett hajból félévente új frizurát lehet készíteni”. Vagyis a kudarcból előnyt lehet és kell is faragni: ez persze már pszichológia, ahogy

a fodrász szakma is jelentős mértékben kommunikáció és pszichológia, enélkül a szakmai tudás nehezen tudna érvényesülni.

„Ha át tudjuk formálni a javításra szoruló frizurát úgy, hogy dögösebb vonalat kap – csak igazítással, nem feltétlenül kell vágni belőle –, már egészen más hangulata lesz a vendégnek, és ez borzasztó fontos. Önbizalmat kell adnunk neki, a nőiességében, a szépségében kell megerősítenünk. Amikor sírva tér be hozzám egy vendég, sosem engedem elmenni addig, amíg meg nem mentettük a frizuráját, és nem látom, hogy elégedett az új fazonnal. Igyekszem mindig pozitívan kommunikálni, elmondom, hogy mitől lesz mégis jó az eredetileg félresikerült frizurája” – mondja Annamária.

Van-e olyan frizura, amit nem lehet megmenteni? Ez a kérdés motoszkált bennem a beszélgetés közben. „Nyilván van, az elégetett, vattaszerű hajat nehéz megmenteni, csak intenzív hidratálással lehet kezelhetőbbé tenni, de ettől még nem lesz megmentve: azon csak az olló segít. Ezért legjobban azokat a vendégeket sajnálom, akiknek vegyszerrel teszik tönkre a haját, mert az bizony sokszor menthetetlen, meg kell várni, hogy tőtől lenőjön. Amikor vágással sikerül félre, az általában alakítható még” – mondja, majd a saját frizurámat elemezzük.

Őszintén remélem, hogy menthető, és nemhogy nem csalódom, de újat is tanulok a hajamról, a számomra előnyös formákról miközben mutatja, mit kell tennünk, hogy megmentsük a tükörképem: „Mindig az ideális ovális arcforma optikai kialakítására törekszünk a frizurával. A te arcod kerek, ezért oldalt kicsit hosszítanám a pajeszodat és levennék még egy keveset az oldalsó hajmennyiségből. Így nyújthatjuk kicsit az arcformádat optikailag. Látom, hogy erős forgód van, de kicsit odébbvinném a választékot, hogy a féloldalas frizurával ellensúlyozzuk a jobb állad aszimmetriáját. Ha így nő le, senki sem veszi észre, hogy aszimmetrikus az állcsontod. Neked egyébként az ideális hajhossz vagy az arc- és állcsont között félúton, vagy egy aszimmetrikus vonal, amelynek egyik oldala az állcsont alatt fut két centivel, a tokavonalban, ha pedig hosszabb fazon, akkor csak vállig érő, hiszen nem nyúlánk a nyakad, és a belelógó hajvégek optikailag nyújtják” – nyugtat meg Annamária.

Nincsenek kétségeim, hogy megtaláltam az új fodrászomat. Nemcsak azért, amit a félresikerült frizurámból kihozott, de nagymértékben amiatt is, ahogyan bánt velem: ez utóbbi elkeseredettségemben, kiszolgáltatott helyzetemben többet jelentett minden technikai tudásnál. Nem csak a frizurámat mentette meg.

Most már csak jól kell bánnom a hajammal, és talán nincs is minden veszve!