A jelentéssel teli jobb, mint a tökéletes – interjú a Popartbox alkotóival, akik régi holmikból varrnak újat

Stílus

A jelentéssel teli jobb, mint a tökéletes – interjú a Popartbox alkotóival, akik régi holmikból varrnak újat

Érvelhetnék azzal a ruhák újrahasznosítása mellett, hogy mennyi hulladékot termel a fast fashion, mennyi méreg és környezetszennyezés árán állítja elő termékeit, ezért milyen üdítő látni ezt a két nőt a kincsekkel teli műhelyében, amint az utolsó ép fonalig beépítik a mások által kidobásra ítélt szöveteket és kötéseket új ruhákba. De így, negyvenen túl már rég nem erre gondolok, ahogy a nagymamám otthonkáihoz, hímzéseihez, abroszaihoz hasonló részleteket látok viszont bohókás cuccokban: inkább arra, hogy a tárgyakhoz kötődésünk van, érzelmeink támadnak tőlük és ez az egész egy nagy értékmentés, amiből én is részt akarok.

A családomban láttam olyat először, hogy egy nagyon szeretett, sokáig élt, ezért szépen, békében elengedett nagy-nagynéni, Nene kedvenc otthonkája nem került a kukába, hanem konyharuhákat varrtak belőle a még varrni tudó rokonok. Ezekből aztán én is kaptam: jó volt ránézni a mintára, amikor használtam őket, eszembe jutott róluk ez a kedves, idős hölgy, akit még volt szerencsém nekem is megismerni. Aztán ahogy az én éveim teltek, és lettek még körülöttem szeretett elhunytak, magamévá tettem az újrahasználás gondolatát. Ma nem bánom, férfiaknak való pólókat, táskákat is szívesen hordok, mert jó érzés általuk is emlékezni.

Ez jutott eszembe először, ahogy Nagy Júlia textiltervező és Házi Andrea tervező grafikusművész, művészetterapeuta munkásságával ismerkedtem. Többek között arra is van lehetőség a műhelyükben, hogy az odavitt régi ruhákból – akár a mi aktív részvételünkkel – új darabokat alkossanak. Így tovább él az, amit a ruha jelképez számunka, bármiből is fakadjon a jelentősége.

Kukából művészet

Az apró kis Bartók Béla úti helyiségben, a Popartboxban körülnézve – ami üzlet és műhely egyben – az ember fantáziája meglódul. A két alkotó mindenfélét felhasznál, amit egymáshoz lehet varrni, fűzni, kötni, szegni, tűzni vagy szőni valamilyen módon: van itt faliszőnyegből kialakított táska, gobelin-képpel díszített ruha, kereszthímzéses abrosszal készült montázs-pulóver, otthonkákból összerakott tavaszi kabát.

„Vannak kifejezetten jó lelőlehelyeink, a tapolcai, a veszprémi piac, a budaörsi bolha, de járunk rendszeresen adományboltokba is. Sokan ismernek minket, már ingyen is odaadják, ami nem kell senkinek. A környékről is gyakran betérnek, például fiatal lányok állítanak be elrongyolódott farmerjaikkal, de a múltkor egy idős néni hozott egy zsák fonalat, szépen felgömbölyítve. Nemcsak azt hozta el, ami megmaradt a több évtizedes kötéseiből, hanem volt annyira kedves, hogy a régi pulcsikat, amiket valaha készített, de már nem hordták, visszafejtette. Húszéves fonalakat kaptunk tőle teljesen ép állapotban. Azt mondta, örül, hogy nem kell kidobja. Elképesztő társaink vannak ezen az úton” – vezet körbe Juli a műhelyben, ahol napestig lehetne nézelődni. Persze, a bútorok is használtak, s valahogy logikus elegyet alkot a régi kredenc az új műhelyasztallal.

https://egy.hu/otthon/a-gondos-kertesz-telen-sem-pihen-106649?utm_source=facebook_egy.hu&utm_medium=otthon

 

Használnak anyagvégeket is, és gyűjtik a kirívó, különleges szövetdarabokat, például egy élénk mintás nyakkendő lóg a lámpára kötve. Öltönyhöz borzasztóan rosszul nézne ki, de más funkcióban és környezetben érdekes: jól működik. „Ezt a nyakkendőt nem bírtam otthagyni, olyan szokatlan színpárosítása volt, ráadásul én egyébként is használok nyakkendőket övnek. Néha meglepjük egymást ilyen érdekességekkel, Juli is hoz valamit, ha vidéken jár, én is, és akkor kirakjuk ezeket a darabokat inspiráció gyanánt, mígnem megtaláljuk a helyüket” – magyarázza Andi.

Ez lehet a titka szinte mindennek, amihez a lányok nyúlnak, önmagukban ezek a részletek sokakban retró vagy szocreál hatást keltenének, furcsák, öregesek, hitványak, olcsók vagy giccsesek lennének, de végül olyan kontextusba kerülnek, hogy az összkép egészen fiatalos, vagány, és főleg jelentésekkel lesz teli. 

Mindketten művészként végeztek – az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán –, Andi grafikusként, Juli textiltervezőként, így aztán művész ismerőseiktől is kapnak elrontott darabokat, amiket felhasználnak: például egy bőrbe gravírozott, Giotto-képről készült vázlat egy sketchbook tetején landolt – Andi grafikusművészként vázlatfüzeteket, naptárakat, füzeteket is tervez. 

Itt mindennek van története, és a lányok nem szégyellik még kukák tetejéről is felszedni a mesélő kincseket.

„A várban voltam egyszer guberálni, ott fantasztikus dolgokat dobnak ki az emberek. Például találtam egyszer egy halom, összehajtogatott anyagot, érdekes mintákkal. Valamilyen textiles kísérletezhetett egy eljárással, a főiskolán csináltunk mi is hasonlókat. Elhoztam, kimostuk, és gyönyörű, tovább él, én értéknek látom” – meséli Juli erről a darabról:

popartbox-interju-ujrahasznositott-ruhak

 

„De nagyon szerettem azt is, amikor megvettünk egy nagy szatyor maradék fonalat, valószínűleg egy nagymama háztartásából maradt vissza, és találtunk benne egy félig megkötött pulóvert. Jó volt befejezni ezt a tárgyat, amit valaha, valaki elkezdett” – így Andi. A bohókás pulcsin nemcsak az ujjaknál szerepel egy plusz toldás, ugyanis a vállánál is hiányzott néhány sor: ahelyett, hogy elrejtették volna az alkotók valamilyen úton-módon, felhívták rá a figyelmet színes fonalakkal. A munkáikon ezt látni: nem tagadják, hanem messziről hirdetik értékmentő küldetésüket.

popartbox-interju-ujrahasznositott-ruhak

 

Tartanak rendszeresen workshopot, ahol segítenek létrehozni egy vágyott táskát, füzetborítót, ruhát, párnát. Természetesen fontos, hogy az új ruha sokáig funkcionáljon, tehát csak azt használják fel, ami teljesen ép, illetve letesztelik, hogy jól működnek-e együtt a különféle anyagok, például miképp reagálnak a mosásra. Ha valamit szükséges, le is védenek egy erős fóliával, például a borítókon. Mindent igyekeznek felhasználni, most például az ilyen-olyan nejlon-maradékokkkal kísérleteznek, összevasalják őket absztrakt felületté a sok megmaradt cérnavéggel. Itt minden az utolsó centiig újrahasznosított, a logójukat megjelenítő ruhacímkét is anyagmaradékokra nyomják.

Önirónia és erő

A másik, talán a Popartbox márkajegyének is mondható sajátosság, hogy az új tárgyak teli vannak apró, humoros, önironikus üzenettel, néha önmagukra reflektálva, egyfajta ars poetica-ként vagy önmagyarázatként, máskor erőt adó impulzusokként. Például az egyik pulcsin az szerepel: „A pókhálókon megülő vízcseppek lenyűgöző látványa ihlette ezt a”. Ha valaki megkérdezné, mi ez az összehordott mindenféle rajtad tulajdonképpen, a pulcsid rögtön válaszol is helyetted… 

„Büszkesége a lazac” – így meg egy rózsaszín felső reflektál önmagára.

„Az öltözködést nem kell olyan komolyan venni, az egy játék” – hangsúlyozza Andi.

Egyik kedvencünk a Pénzügyes szoknyája, teli olyan feliratokkal, minthogy „Pénztár”, „Bérszámfejtés”, ám az „Iktatás" felirat titkos: rejtve szerepel, egy felnyitható rész alatt.

Lényegében minden ruha egy-egy műalkotás, amiknek címe is van. Csak néhány az elmúlt évek tervezéseiből: Kockázatmentes energiapulcsi, Ebédidő kabát, Punkok a bulldogok, Doktor Freud rendel, Csodavágy szoknya, Párduclátó szoknya, A természetben élünk, Mona Liza emlékét idéző pulcsi, Munkaügyi osztályvezető kabátka, Ablak a csodavilágra hátizsák, Férfimese pulcsi. 

Miközben az ember a kész termékek közül válogat, önmagán gondolkodik: a választás magába rejti az önreflektálás lehetőségét. Az egész folyamat kiszakít a fast fashion személytelenségéből. „Nem az a célunk, hogy mindenáron újrahasznosítsunk, nem szeretnénk, ha az új ruhák létjogosultsága csak ebből fakadna. Olyan termékeket akarunk létrehozni, amelyek új ruhaként is megállják a helyüket, netán még annál is többet érnek el, személyes értéket jelentenek. Lehet egy darab értékes valaki számára azért, mert a saját ruhájából, családi hagyatékából, személyes tárgyaiból készült, vagy azért, mert számára olyan üzenetet hordoz, amely erőt ad, katarzist okoz, esetleg a személyiségét fejezi ki” – hangsúlyozza Andi.

Közös alkotói tér is lehetne

Juli és Andi művészeti iskolában, a Rajzszögben tanít, egy kísérleti projektként indult a vállalkozásuk, ami aztán kinőtte magát. Mindezzel egy szemléletmódot is szeretnének átadni: „Magyarországon egyelőre nagyon szűk réteg nyitott a valódi újrahasznosításra. Az emberek többsége még az újonnan vásárolt termékben látja az értéket. A nagyszüleik megörökölt bútorait nem igyekeznek beépíteni az új lakásukba az unokák, hanem alig várják, hogy újat vegyenek, ha netán anyagi okokból a hagyaték használatára kényszerülnek. Ebben a kérdésben nemcsak a szándék hiánya a probléma, hanem az is, hogy a megvalósítás módját is elfelejtettük: már nem tudjuk, hogyan kell megjavítani, újravarrni, újrafesteni, csiszolni a tárgyakat, és olyan ízlésrendszerünk sincs, ami irányt adnak, miképp lehetne a régit az újjal összepárosítani" – magyarázza Juli. 

„Szeretnénk egy nagyobb helyiséget, ahol szemléltetni tudjuk, hogyan működnek jól együtt egy enteriőrben a régi, használt tárgyak. Emellett tanítanánk is a javítás, a varrás, a bútorfelújítás technikáit. Azt adnánk át, hogy nemcsak egy ruhába, egy füzetbe lehet ezt a felfogást belevinni, hanem az egész életrendszerünkbe is. Nem kell rögtön mindenért az áruházba rohanni, hanem körül kell nézni a használt piacon. Az sem baj, ha nem születik tökéletes enteriőr, mert megtartjuk a családi bútort. 

Ne legyen minden teljesen kimaxolt, a piacon elérhető legjobb. Tanuljuk meg elengedni az erre irányuló kényszert, és a divatot is, különben még több hulladékot fogunk szórni a világra.

Lehet valami szabálytalan, de számunkra értékes. A világunk mindenképp az újrahasználat irányába kell menjen, és az ahhoz való tudást még el kell sajátítanunk” – indokolja Andi jövőbeni terveiket.

Ajánljuk még:

Építészek a hajléktalanokért – a Lakni kell program alapítójával beszélgettünk

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Tamási Áron örökbecsű mondatát mindig átérzem, amikor átlépem a lakás küszöbét, becsukom az ajtót, és úgy érzem, hirtelen minden gond, probléma, baj elillan. Ez a hely csak az enyém. Azok azonban, akik valamilyen okból hajléktalanná váltak, nem érezhetik többé ezt a nyugalmat. Építészek egy csoportja már 2016 óta igyekszik értük tenni: Dányi Tibor Zoltán építésszel, a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Karának adjunktusával, a Lakni kell munkacsoport alapítójával beszélgettünk.

 

Már követem az oldalt

X