A tejfonál – más néven kazeinfonál – története a 20. század elejére nyúlik vissza: 1904-ben egy német vegyész, Friedrich Ernst Todtenhaupt először kísérletezett tejből készült műselyem előállításával, de tömeggyártásban nem ért el sikereket, és 1909-ben bezárta vállalkozását.
Az igazi áttörést Antonio Ferretti olasz mérnök érte el 1935-ben, amikor kifejlesztette az első iparilag alkalmazható módszert a tejfonál előállítására – nem mellesleg az olasz kormány szándékainak megfelelően. Mussolini ugyanis szerette volna függetleníteni gazdaságát az importtól, így a gyapjúimportot is csökkenteni akarta a félszigeten. Ferretti munkája nyomán a SNIA Viscosa cég gyártotta az új típusú szálat, amit Lanital márkanéven kezdték forgalmazni – neve a lana (gyapjú) és ital (Itáliából) szavak összevonásából született.
A lanital gyártásának első évei rendkívül biztatóak voltak. 1936-ban 94 tonnát, míg 1937 első hét hónapjában már 760 tonnát gyártottak a milánói SNIA Viscosa gyárban. A terméket 1937 és a háború vége között értékesítették, különösen az etióp-olasz háború utáni gazdasági szankciók idején, amikor az önellátásra való törekvés különösen fontossá vált.
A tejfonál előállításának folyamata Ferretti úttörő módszerén alapult: először savat adtak a fölözött tejhez, amely kiválasztotta a kazeint, azaz a tejfehérjét. A korai lanital textúrája hasonlított a gyapjúhoz. Sikeréről a TIME Magazin is beszámolt. Az egyik nagy előnye molyállósága volt, hátránya volt azonban, hogy vizes környezetben kellemetlen szagot árasztott.
A háború után a tejfonál népszerűsége fokozatosan csökkent. A szintetikus szálak, mint a nylon és a poliészter megjelenése olcsóbb és könnyebben előállítható alternatívákat kínált. Az 1950-es és 60-as években a tejfonál szinte teljesen eltűnt a piacról.
A tejfonál reneszánsza a 21. század elején újra felívelt, ami Anke Domaske német divattervező és mikrobiológus nevéhez fűződik, aki kifejlesztette a QMilch nevű szálat. Domaske kémiai anyagok használata nélkül fejlesztette ki az új, teljesen újrahasznosítható tejfonalat, kazeinből. A QMilch fonalat olyan tejből állítják elő, amely már nem alkalmas fogyasztásra, azaz mindenképpen kárba veszne, ha nem dolgoznák föl. Anke Domaske két céget alapított: egyiket a tejszál gyártására, és egy divatmárkát, amelynek kollekciója ötven százalékában használ tejszálat.
A modern tejfonál előállítása jelentősen különbözik a lanital gyártásának eljárásától. A QMilch savanyú tejből nyert fehérjéből készül, és az így kapott szálak selyemszerűek, de a selymemnél olcsóbbak és tartósabbak.
A modern tej tejszál 10%-kal könnyebb a selyemnél és 13%-kal könnyebb a poliészternél, nincs szén-lábnyoma, természetes anyag, egyedi tulajdonságokkal.
A tejfonál alkalmazási területei ma már meglehetősen szélesek. Bár a tejfonál még nem vált tömegessé a textiliparban, többen is kísérleteznek vele, különböző ruházati cikkek készítésében. Legfőbb erénye, hogy a fölöslegessé vált, lejárt szavatosságú tej felhasználására nyújt alternatívát – nem mellesleg a kazeinből készülő ruhaanyagok nem tartalmaznak allergéneket. Vajon ez lesz a fenntartható divat jövője?
Nyitókép: 123RF
