Merj kiragyogni, merj sárgának lenni a bézs tömeg közepén!

Néha úgy kelek, hogy érzem, aznap sárga ruhát kell magamra húzni. Télen ez gyakrabban megtörténik, akkor tudom, a hosszúra nyúlt szürke periódust ellenpontozom a rikító sárgával. Felragyog olyankor a kendőm az iszapszínű utcákon, és bár mindenki rám csodálkozik, nem bánom a bámulást, mert szerintem egy pillanatra jobb kedve lesz annak, aki a sárga kendőre csudálkozik, talán maga se tudja miért, de egy kis időre felvidul. Aztán nyáron,

amikor amúgy is sárga-arannyal kényeztet a természet, egyszerűen szeretnék belesimulni a ragyogásba.

Nem hozom most ide, ebbe a szép, sárga színt dédelgető cikkbe a színpszichológiát és ezoterikus magyarázatokat se citálok. Minek? Nincs szükség rájuk. Annyi idősen, amennyi én vagyok, az ember már tudja, hogy bizonyos területeken csak hagyni kell, hogy vezessenek az érzéseink, meg azt is engedni kell, hogy megtörténjenek dolgok. Nem kell minden helyzetben megmagyarázni mit miért csinálok, vagy mit miért szeretek. Ha sárgához kapok kedvet, akkor sárga színű ruhát fogok felhúzni, ha tél van, ha nyár van.

 

Nem fogom bizonygatni senkinek, hogy ez a szín nekem igenis jól áll. Mert amúgy a színszakértő megmondta: nem minden sárga szín illik hozzám. A fakó, a napszítta sárga igen, a tojás, a méz vagy a mustársárga ellenben egy kicsit sem. 

Ennek ellenére simán felhúzok tojássárga pólót egy fehér nadrággal, és cseppet se zavar, ha valaki „jóindulatúan” odaszól: nahát, úgy nézel ki, mint egy tükörtojás. Bólintok vigyorogva és vidáman szalad tovább velem a nap, kit érdekel, ha valaki, aki egyébként csak homokszínekbe mer (még) öltözni, gúnnyal fűszerezett kritikát fogalmaz meg az aznapi, általam szépnek látott öltözékemről.

Volt idő, amikor én is tükörtojásnak láttam volna azt, aki kitűnik a többi, a bézsbe öltözött tömegből.

Sőt volt is olyan színkorszakom a válásom környékén, amikor olyan voltam, mint egy homokszín gyík, – akkor szerettem volna láthatatlan lenni. Ahogy elnézem az abban az időben készült fotókat, sikerült is.

Túl vagyok azon az életkoron, amikor fontos volt, hogy mit látnak belőlem (vagy belém) mások. Ez a hozzáállás szabaddá tesz. Ajánlom mindenkinek ezt a megközelítést, bár tudom, nem egyszerű sárgát türkizzel, vagy meggyszínt, lilát meg zöldet, esetleg pinket és magentát húzni magunka. A neonszínekről ne is beszéljünk, azokhoz tényleg sok erő kell. De olykor megtalálja magában azt is az ember: épp a minap éreztem úgy, hogy ideje előhalászni a neonrózsaszín kánikula köpenyemet, amit a barackrózsaszín fürdőrucim fölött szoktam viselni. Egy neonrózsaszín körömlakkot is beújítottam hozzá természetesen.

De maradjunk most a sárgánál – mert azt nagyon szeretem – igen, van citromsárga körömlakkom is, mert néha úgy érzem, vidámabban verem a billentyűket, ha sárga színű lakk díszeleg a körmeimen. Máskor meg hetekig nem lakkozok. Akkor úgy érzem, nem kell a cifra köröm. Az is én vagyok.

 

Színesen öltözöm, mert szeretem a színeket és szeretem magam körül is a színeket, ezért tarka az otthonom. A sárgát is használom, pedig tudom, merész színválasztás az otthondíszítésben. A citromsárga még elmegy, de a narancssárga maga a hippi káosz. Márpedig én a sárga szín minden árnyalatát használtam, használom ma is az otthonomban. Egy nagy narancsszín papír állólámpa a szomszédom, közvetlenül a székem mellett áll. Télen szín-menedékem; olyan mint egy óriási mécses, vagy a nem létező kandallómban a tűz. Felmelegszem általa akkor is, ha spórolok a fűtéssel. Húsvét környékén meg sárga asztalterítővel csalogatom a tavaszt. Szerintem hamarabb érkezik a meleg, ha nem félek a nap fényétől, erejétől.

Régi otthonomban napsárga függönyöket akasztottam a nappali ablakaira. Oka volt annak is. Keleti tájolású volt az a helyiség, reggelente átjárta a fény, és úgy láttam, szinte kézen fogta, bevezette a függöny a ragyogást. A sárga függöny aztán egész nap ott táncolt a szemünk előtt, nem engedte, hogy az egyébként sötét szoba elkomorodjon.

Most, hogy ezt a cikket írom, egy kedves kis citromsárga, citromkarikákat utánzó fényfüzér világít az ablakpárkányomon. Vidám és üde, mint egy korty, hűs limonádé. Szeretem. Mert már merem szeretni a színeket úgy, ahogy azt ajándékba kaptuk az élettől. Ajánlom mindenkinek ezt a bátorságot – szó szerint színesebb lesz tőlük mindenki élete. 

Képek: Kassai Tini