„Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?”
(T. S. Eliot.: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke, részlet)
A felnőttek irigyelt „varázsvilága” addig tart, amíg mi magunk felnőtté nem válunk. Hipp-hopp rájövünk, hogy számos helyzetben nem mi határozzuk meg, mit és mikor csinálunk, helyette korlátok százaival találkozunk az évek során. Igaz, valóban dönthetünk olyan kérdésekben, amelyekben gyerekként sohasem, de ezek a döntések a gyerekkor elmúltával már jócskán veszítenek jelentőségükből.
Minden, amire kicsiként annyira vágytunk, ott hever előttünk. Gyönyörűen hangzik, de a szabadságunknak ára van: kísért a felelősség, a csalódástól való félelem. Hogyan viselkedjünk a környezetünkkel? Mikor nyissuk ki a szánkat, és mikor hallgassunk inkább? Hogyan éljünk egészséges párkapcsolatban és tartsuk életben a barátságokat?
Milyen módon vállaljuk fel önmagunkat, váltsuk valóra tehetségünket és érvényesítsük akaratunkat, a társadalom integráns részeként?
Felnőttként most már rajtunk a sor válaszokat adni.
A bennünk élő nyuszika
Amikor régi munkahelyemen felröppent a hír, hogy a régi főnök helyére új vezető érkezik, a feszültség érezhetően nőtt a kollégák között. Az addig megszokott rendben működő irodában szinte tapinthatóvá vált a bizonytalanság okozta szorongás. Vajon teljesen új csapatot kovácsol majd össze, vagy maradhat néhány régi dolgozó? Kit rúgnak ki, és ki tarthatja meg az állását, mennyire változnak a munkakörök? Kételyek, megválaszolatlan kérdések, napról-napra.
Az új főnök munkába állásáig tartó időszakban furcsa módon egyetlen vicc járt a fejemben:
„A medve halállistát készít az erdőben. Odamegy hozzá a farkas, és félve rákérdez:
- Te medve, rajta vagyok a listán?
- Igen, rajta.
A farkas tovább faggatózik:
- De azért elbúcsúzhatok a családomtól?
- Persze, búcsúzz el nyugodtan.
Elmegy a farkas, nagy sírás-rívás közepette elbúcsúznak a családdal. Nemsokára visszamegy a medvéhez. A medve fogja a farkast és megöli.
Másnap odamegy a róka a medvéhez:
- Te medve, rajta vagyok a listán?
- Igen, rajta.
- De azért elbúcsúzhatok a családomtól?
- Igen, búcsúzz csak el nyugodtan.
Miután ez megtörténik, a medve a rókát is megöli. Harmadnap jön a nyuszika és rákérdez:
- Rajta vagyok a listán?
- Igen, rajta.
- Te medve. Nem lehetne engem kihúzni arról a listáról?
A medve egy percre eltöpreng. Végül rávágja:
- Felőlem… Ha gondolod, kihúzlak róla nyuszika.”
A medvével bátran szembeszálló nyuszika esete nem hagyott nyugodni, sőt bosszantott. Ez a jelentéktelen, gyávának titulált tapsifüles valójában merész és bevállalós stratéga, aki nem fél kérdőre vonni az erdő legrettegettebb ragadozóját. Egy egyszerű kérdés megváltoztatja az életét!
Teltek a napok, a vicc vissza-visszatért, végül a következőkre jutottam: tépelődhetek még bármennyit a jövő miatt, vagy véget vethetek a bizonytalanságnak. Tudnom kell, hogy az új vezető tervez-e majd együtt dolgozni velem vagy nem – könnyebb lesz a lelkem a biztos válasz tudatában.
Kértem hát egy időpontot, és leültünk beszélgetni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tartottam a reakciótól, amikor pár mondat után egyenesen nekiszegeztem a kérdést: az új helyzetben mik a szándékai? Kellően féltem, és nem voltam biztos abban, hogy érdemes kiteríteni a lapjaimat egy teljesen ismeretlen ember előtt. Viszont a jövőbeli főnök végül a főnököm lett, évekig együtt dolgoztunk, és utólag elmesélte, hogy bizony megleptem, amikor léptem, mielőtt bárki megtette volna. Nem számított rá.
A „ne szólj szám, nem fáj fejem” csalóka képzete
Mennyi igazság rejlik a „ne szólj szám, nem fáj fejem” közmondásban? Annyi biztosan, hogy átgondolatlanul beszélni kockázatos helyzetekbe sodorhat minket. Más aspektusból nézve viszont hogyne lenne ránk komoly hatással, ha mélyre temetünk minden minket érő igazságtalanságot, szomorúságot?
„Nappal-éjjel így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa, fullatag, nagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.”
(Dsida Jenő: Pasztell, részlet)
Rosszul adnak vissza a boltban. A piacon a párizsi legvégét kapjuk. Elénk tolakodnak a sorban, és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Az étteremben elsózott, túlfokhagymázott vagy hideg ételt hoznak. A hónapok óta várt nyaralásra érkezve a szálláshelyünk finoman szólva se hasonlít a fényképekre. A szomszédaink azt képzelik, egyedül élnek a társasházban, és zavarnak a zajongásukkal. A repülőn mellettünk ülő utas szétterpeszkedik, és a nyolc órás úton meg se tudunk tőle mozdulni.
Bosszúságok hada – viszont össze sem vethető az élet komolyabb következményekkel járó helyzeteivel:
Ha rendszeresen megbántanak otthon, de hallgatunk, mert jobb a békesség.
Ha nem lépünk ki megromlott kapcsolatokból, mert félünk a magánytól, és attól tartunk, hogy egyedül nehezebb lesz, mint most.
Amikor csalódunk a környezetünkben, és legbelül érezzük, hogy kezd egyoldalúvá válni a barátság, mégsem tesszük szóvá.
Ha nem állunk ki magunkért, kisebbítjük saját érdemeinket, mert nem hiszünk igazán abban, hogy értékes, szerethető lények vagyunk.
Mi felelünk saját vállalásainkért
„Teher alatt nő a pálma” – hirdeti egy másik mondás. Magasztosan hangzik, nem vitás. Ráadásul igaz: a pálmák törzse az idő múlásával pont akkorára vastagodik, hogy elbírja a leveleket. Van azonban egy pici bökkenő: a pálmák kizárólag saját leveleiket, saját súlyukat „cipelik”. Minél hatalmasabbak a törzs csúcsán növő levelek, annál strapabíróbb a törzs is. Okos növények, senki más nem pakol rájuk terheket.
Észrevétlenül daráljuk a hétköznapokat. Rengeteg a munkánk, de hagyjuk, hogy a következő és a következő feladat is nálunk landoljon, pedig már azt se tudjuk, az eddigieket hogyan oldjuk meg. Annyi mindent megértünk: a főnökön nagy a nyomás, a kolléganő gyereke megbetegedett, a másik kolléga nyaral, vagy van, akit jobb meg sem bízni a feladattal, mert tudjuk, mi lesz a vége. Rábólintunk olyan meghívásokra, programokra, amikre már a válasz kimondásakor tudjuk, hogy semmi kedvünk nincs elmenni.
Pedig lehet másképp. Szabad megfelelő stílusban kommunikálni az érzéseinket. Időt kérhetünk, mielőtt válaszokat adunk. Szeretteinkkel megértethetjük, hogyan is működünk valójában. Ha merünk találkozni önmagunkkal. Merünk?
Ajánljuk még:
ÉBRESZTŐ! EZ MÁR NEM ÁLOM – AVAGY MIRE ÉBRED, AKI A VALÓSÁGRA ÉBRED?
SZÜLETÉSNAPI SZÁMVETÉS – AVAGY MI KELL AHHOZ, HOGY MEGSZERESSÜK ÖNMAGUNKAT?
NÉGY SZABÁLY AZ ÉLETRŐL – KIMATEKOZHATJUK A MINDENNAPI SIKERT ÉS BOLDOGSÁGOT?
Miért emlékeztet egy bizonyos íz vagy illat a nagymamánkra? – Az illatok erejének lélektana
Nem számít, hogy akarjuk-e, az illatoknak és az ízeknek elsöprő hatalma van. Elég csak beleszippantanunk az ételbe, egy picit megkóstolnunk, hogy a régmúlt emléke a jelen valóságát elnyomva keljen életre.
