Merj hibázni! – Akkor fogod tudni kezelni a változásokat

A kifejezés arra utal, mentálisan mennyire vagyunk képesek megbirkózni a váratlan helyzetekkel, a kiszámíthatatlan jövővel. Mennyire merünk belevágni az újba, ha azt érezzük, módosítanunk kell az életünk folyásán valami miatt. Meg tudjuk tenni a szükséges lépéseket annak ellenére, hogy izgatottak vagyunk, vagy inkább bénítólag hat ránk az ismeretlennel való szembesülés? Hogyan viseljük, ha arra kényszerít minket az élet, hogy folyamatosan újratervezzünk?

Az elmúlt évek eseményeinek tükrében talán senkinek sem kell magyarázni, miért olyan fontos személyiségjegy a reziliencia manapság. A Covid okozta új, eddig sosem tapasztalt életkörülmények, a gazdasági válság, a klímaváltozás, a háborúk, de akár az új technológiák megjelenése, a mesterséges intelligencia térnyerése a mindennapokban is mind olyan tényezők, amelyek kihívásokkal állítanak szembe. Meg kell találnunk az új helyzetekből fakadó kérdésekre a saját válaszunkat, a saját megküzdési vagy alkalmazkodási stratégiánkat, és ez jelentős mentális terhelést, stresszt okozhat.

Mindez pedig a következő generáció életében nem enyhülni, hanem fokozódni fog.

Éppen ezért szeretném, ha a gyerekeim rugalmas, nyitott, bátor és reziliens felnőtté válnának. Viszont rögtön fel is merül a kérdés, hogy ezt az elméletben jól hangzó célt hogyan lehet megvalósítani? Hogyan tudnám ezeket az értékeket átadni nekik? 

Nem kell a legjobbnak lenned

A ma 30-40 éves generáció abban nőtt fel, hogy a jövője csak rajta múlik. Számtalan lehetőség áll előtte, csak az a kérdés, tud-e vele élni. A sikerhez keményen kell dolgozni, mindennap jobbá kell válni és folyamatosan fejlődni kell. Rengetegszer jött velünk szembe különféle formákban a gondolat, hogy „ne elégedj meg a jóval, ha csinálsz valamit, hanem legyél te benne a legjobb.” Ennek pedig egyik nem meglepő következménye, hogy rengetegen küzdünk a maximalizmussal, a tökéletesre való törekvéssel a mai napig.

Az állandó elégedetlenség önmagunkkal, a teljesítménykényszer, a verseny rendkívül nyomasztó és fárasztó. Talán nem véletlen, hogy a negyvenéves körüli ismerőseim nagy részét érintette már a kiégés, sokan elégedetlenek a munkájukkal, de nem tudják, hogyan kellene változtatniuk. Gyakorta téma a beszélgetéseinkben, hogy ott kellene hagyni az aktuális munkahelyet, és valami teljesen másba kezdeni. Utazásokat szervezni, kutyaoktatóvá válni vagy kávézót nyitni. Mégis nagyon kevesen mernek konkrét lépéseket tenni, hiszen

a generációnk nagy része retteg az újtól, az ismeretlentől,

ami a kudarc lehetőségét is magában rejti.

A belénk ivódott gondolkodásmódnak ugyanis az egyik kulcseleme, hogy nem lehet hibázni. Ha valamit elrontasz vagy nem úgy sikerül, ahogy eltervezted, azzal te magad vallasz kudarcot. Ha túl sokszor váltasz állást, az már gyanús, biztosan benned van a hiba. Valamiért nem vagy képes beilleszkedni, te magad sem tudod, mit akarsz, talán túlságosan törtető vagy. Ha küzdesz azzal, hogy az otthoni szerepekben és a munkahelyeden is megálld a helyed, akkor biztosan el vagy kényelmesedve, hiszen korábban magától értetődő volt, hogy az anyaság ezzel jár. Ha egy sportoló negyedik helyezést ér el, az már rossz eredmény, hiszen még a dobogóra sem fért fel. Sorolhatnám napestig a példákat. 

Abban nőttünk fel, hogy hibázni szégyen. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt elvárod magadtól – vagy ahogy mások elvárják tőled –, akkor kevésbé leszel értékes. Kevésbé leszel jó munkaerő, jó barát vagy akár jó szülő, akire fel lehet nézni. Ez a gondolkodásmód viszont

gátat szab a nyitottságnak, a kockázatvállalásnak, a rugalmasságnak.

A legfontosabb ezért az lenne, hogy képesek legyünk változtatni a hibákhoz való hozzáállásunkon, és azokat ne szégyenként, hanem lehetőségként éljük meg: a fejlődésre, a tanulásra, az újrakezdésre.

A megoldásra fókuszálj

A legerősebb eszköz, ha saját magunk változunk. Ne csak arra reagáljunk másképpen, ha a gyerekünk ront el valamit – bár ez is fontos – hanem amikor mi hibázunk. Rossz helyen kanyarodsz be, és emiatt hangosan szitkozódsz? Odaég az étel, és te kifakadsz, hogy nem igaz, hogy már megint milyen béna voltál? Elfelejtesz elküldeni egy e-mailt, és amikor rájössz, azon mérgelődsz, milyen hülye vagy, hogy nem jutott hamarabb az eszedbe? Ha ezek ismerős szituációk, változtass, hiszen az ellenkezőjét üzenik annak, amit tanítani akarunk a kicsiknek. 

Persze, ha elrontasz valamit,

vállalj felelősséget a tetteidért, de úgy, hogy közben nem becsmérled magad.

Nem kell titkolni, hogy hibáztál, sőt, azt sem kell véka alá rejteni, hogy ez frusztrál vagy csalódással tölt el. Elismerheted, milyen bosszantó odaégetni a vacsorát, hiszen újra kell kezdeni, de közben ne illesd magad negatív jelzőkkel. Próbálj a megoldásra fókuszálni: ha rendszeresen kimegy valami a fejedből, ahelyett, hogy hülyének titulálnád magad, mondd inkább azt: jajj, már megint elfelejtettem valamit, most már tényleg el kell kezdenem listát vezetni a tennivalókról. 

Emellett pedig fontos, hogy tudj és merj bocsánatot kérni. Évekkel ezelőtt egy pozitív fegyelmezés tréningen hallottam először kimondva, mennyire fontos, hogy a gyerekeinktől is kérjünk bocsánatot. Azóta is tudatosan figyelek rá, hogy beépítsem a mindennapi eszköztáramba, elismerjem, ha nem jól csinálok valamit. Ez banálisan hangzik, de valójában nem evidens, hogy a gyerekeinktől is elnézést kérjünk, ha nem úgy reagálunk a viselkedésükre, ahogy szeretnénk. Ha egy hosszú nap végén már türelmetlenek vagyunk, és indulatosan szólunk rájuk vagy felemeljük a hangunkat, majd ezt megbánjuk, érdemes nekik is elmondani. Nekem sokat könnyít a lelkemen, ha egy-egy ilyen eset után leülök a gyerekek mellé, és bocsánatot kérek, amiért veszekedtem. Elmondom, hogy nem akartam megbántani őket, és a jövőben próbálok majd odafigyelni, hogy ha mérges vagyok, akkor se emeljem fel a hangomat. Ez pedig nem csak a köztünk lévő kapcsolatot erősíti, de arra is tanítja őket, hogy hibázni szabad, mert jóvá lehet tenni, helyre lehet hozni a dolgokat.

Márpedig a rezilienciának ez az egyik alapköve:

ne fogjunk fel semmit véglegesnek.

Tudjuk, hogy belevághatunk bármibe, mert ha mégsem jól sül el, újra képesek leszünk változtatni. És közben még akkor is rengeteget tanulhatunk, ha a teljes folyamat nem az eredeti tervek szerint alakul. Vagyis épp az ellenkezője igaz annak, amit sok éven át kőbe vésettnek hittünk: a hibázástól és a rendszeres újrakezdéstől nem leszünk értéktelenebbek, hanem tapasztalatot szerezhetünk, élményekkel gazdagodhatunk. Ráadásul felesleges abba a hitbe ringatni magunkat, hogy van bárki a világon, aki mindenben a legjobb lesz, amibe belekezd.

Ezzel próbálom biztatni a gyerekeket, amikor épp feladnák a biciklizni tanulást, mert nem megy elsőre az egyensúlyozás, vagy amikor szerintük nem elég szép, amit rajzoltak. De saját magamat is próbálom erre emlékeztetni, amikor egy új szakmai helyzettel találom szemben magam, és elgondolkozom, bele merjek-e vágni, vagy túlságosan ciki lesz, ha nem tudom elsőre tökéletesen teljesíteni a feladatot. Így együtt, kéz a kézben haladunk a rugalmasabbá válás útján.