Pszicho

A szabadság illúziójában vergődve – a felnőtté válás nehézségeiről beszélgettünk a szakpszichológussal

Általánosan megfigyelhető tendencia a felnőtté válás kitolódása. Egyre több fiatal marad hosszabb ideig a szülői házban, később köteleződnek el akár párkapcsolati, akár munkahelyi szempontból. Ennek okairól és buktatóiról beszélgettünk dr. Káplár Mátyás tanácsadó szakpszichológussal.

Meg lehet határozni, hogy kit nevezünk felnőttnek? Jogi szempontból elég, ha betölti valaki a tizennyolcadik életévét, de a valódi érés nyilván összetettebb kérdés.

Az utóbbi időben ez nagyon árnyalt téma lett a pszichológia vagy akár a biológia felől nézve, mert egyes kutatások és a gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy a serdülőkor egyre inkább eltolódott. Ez azt jelenti, hogy a biológiai érés jóval korábban elkezdődik, sok gyerek esetében akár 9-10 éves korban, a szellemi érés azonban, ami egyébként az agy fejlődésében is megfigyelhető, a másik irányba tolódik ki, és eltarthat akár 24-25 éves korig is. Önmagában azonban még ez sem jelenti a felnőttséget. Lélektanilag csak akkor válik valaki felnőtté, amikor függetlenül, önállóan képes a saját életét élni. Persze ez is nagyon tág megfogalmazás, de ennél sokkal konkrétabban csak személyre szabottan lehet ezt a kérdést megfogni.

Mit jelent felnőtté válni lélektani szempontból?

Erik Erikson német származású pszichoanalitikus nyolc szakaszra osztotta az emberi fejlődést, és ebből az ötödiket tartotta ő nagyon fontosnak, ami pedig az identitásfejlődés időszaka. Ebbe beletartozik többek között a személyiség, a szexualitás, a világnézet, az értékek, tehát minden, ami az embert alkotja. Az identitásfejlődést bontotta tovább James Marcia fejlődéspszichológus további négy állapotra, amelynek révén még jobban megérthetővé vált a fejlődő felnőttség. Mindenkinek az életében elkövetkezik egy úgynevezett identitáskrízis. Ez azt jelenti, hogy kapunk egyfajta neveltetést, és ideális esetben, amikor elérünk a serdülőkor kezdetére, elkezdjük megkérdőjelezni mindazokat az értékeket, amikben addig éltünk. A megkérdőjelezés nem végleges elutasítást jelent. Megvizsgáljuk az értékeket, irányelveket, majd elköteleződünk valamilyenfajta belső és külső értékek mellett. Általában ebben a szakaszban jelenik meg manapság a legtöbb fiatal problémája, miszerint ez

az értékek melletti elköteleződés nem valósul meg,

hanem egy úgynevezett moratórium jelenik meg az esetükben. Belépnek ebbe a szakaszba, keresik az útjukat, viszont nem teszik le a voksukat semmi mellett, hanem megpróbálják fenntartani annak a lehetőségét, hogy bármikor bármit választhassanak, így azonban a valódi döntés nem születik meg. Ez jelentkezhet a párkapcsolatban vagy a munkahelyen, a hivatásban. Például amikor valaki a negyedik-ötödik szakmáját vagy diplomáját szerzi, miközben még soha egy napot sem dolgozott, az jelentheti ennek a moratóiumi időszaknak a kitolódását. Szintén jelzésértékű, ha valaki nem akar függetlenül és önállóan élni, hanem a szüleivel lakik. Nem éli meg a saját életét, a saját értékrendjét, merthogy azt bizonytalannak tartja, így a keresés időszaka akár 30-40 éves korig is kitolódhat. Lélektani értelemben ők nem tekinthetők felnőttnek. S amit nem tettek meg a 15 és 25 éves koruk között, azt 40 évesen kell megtenniük, mert a fejlődés, az elköteleződés elengedhetetlen ahhoz, hogy később teljes életet tudjon élni valaki.

Mi lehet az oka az elköteleződéstől való félelemnek?

Az egyetemi éveket tekinthetjük a moratórium normál időszakának, ebben az esetben ugyanis nem 18 évesen állunk neki élni az életünket, hanem eltöltünk 4-6 évet ebben a moratóriumi időszakban, ami hasznos is lehet, mert ez idő alatt sok mindennel találkozunk, sok mindent kipróbálunk, tapasztalatot gyűjtünk. Mondhatjuk, hogy ugyanazt a funkciót töltik be ezek az évek, mint a népmesében az, amikor a gyerek elmegy szerencsét próbálni. Utána viszont ez a nagy szabadság, illetve a szabadságnak az illúziója már gátolhatja az egyént a további fejlődésben. A szabadság illúziója ebben a kontextusban annak a megélését jelenti, hogy bármi az enyém lehet. De a valóság ezzel szemben az, hogyha valaki nem köteleződik el, akkor nincs semmije, akkor ez mind lehetőség marad. A szabadság illúziójához kapcsolódik egy másik, manapság nagyon divatos fogalom, a FOMO, Fear of Missing Out, tehát a kimaradástól való félelem. Sokan például erre hivatkozva nem tudnak döntéseket hozni, mert ha valami mellett elköteleződnek, akkor a többi eseményt, élményt, lehetőséget kizárják az életükből, legalábbis aktuálisan mindenképpen, és éppen ezért inkább nem döntenek semmit, fenntartva az illúziót, hogy valójában bármit megtehetnének. Világjelenségnek mondható, hogy a fiataloknál nagyon kitolódik a moratóriumban töltött időszak. A pszichológiai kutatások szerint manapság nagyjából 28-32 éves korra tehető a vége. Tíz évvel későbbre, mint egy generációval ezelőtt.

Mi ezzel a baj?

Ezzel az a legnagyobb baj, hogy ezek a fiatalok valójában nem tesznek semmit. Megtorpannak a haladásban, a fejlődésben. Az, ami huszonévesen előnyös, mert például segít rendszerezni, kialakítani az értékrendünket, később már káros a személyiségfejlődés szempontjából. 

Úgy tudunk fejlődni valamiben, hogy megragadjuk azt és végigvisszük.

Ha valaki nem mélyül el egy szakmában sem, amihez képesítést szerzett, akkor egyik területen sem lesz kiemelkedően jó, másrészt így kénytelen lesz eltartatni magát a szüleivel, ezért nem lesz képes önálló életet élni.

Megnehezítheti a mai fiatalok helyzetét az, hogy amíg régebben egy-két életút közül választhattak a generációk, addig manapság számtalan lehetőség áll előttük?

Inkább az áll ennek a hátterében, hogy nincsenek kijelölt útvonalak. Ez alapvetően jó, mert mindenki maga választhatja meg, hogyan szeretne élni. Az oktatásból azonban világszinten, de legalábbis a legtöbb országban hiányoznak azok a tudásanyagok vagy készségfejlesztések, amelyek mentén az emberek képesek lennének megfelelően feltérképezni az erősségeiket, megtalálni az igazi vágyaikat, és megfelelően használni a beteljesítésükhöz szükséges eszközöket. A fiatalok általában nem tudják, hogyan és miként keressék azokat az utakat, amelyek mentén a hosszú távú céljaikat elérhetik, és amelyek majd az ő szükségleteikre választ adnak.

Eszköztelenségnek mondanám ezt, aminek megvan a maga negatív hatása az életükre. 

Tehát a választás hiánya leginkább nem abból ered, hogy ők ne akarnának választani. Valóban több lehetőség áll előttük, de ezeket nem tudják megragadni.

Lehet teljes életet élni 30-40 évesen úgy, hogy valaki együtt él a szüleivel? Ha van munkája, magánélete, mondhatjuk-e, hogy teljes értékű felnőtt?

Egy szülő, ha 35 éves a gyereke, akkor is megkérdezi, mikor jössz haza… Ha ez a fiatal szeretne időt tölteni a kedvesével otthon, hogyan teszi meg a szomszéd szobában tévéző szülőkkel? Ez nem éppen ideális helyzet egy felnőtt ember számára. A most 50-60 éves szülők részéről érthető, ha így próbálnak segíteni a gyereküknek, hiszen ők feltehetően olyan korban nőttek fel, amikor jóval kevesebb lehetőségük volt a választásra.

Kiszolgálják a gyereket, hogy az nyugodtan kereshesse a saját útját, ezzel azonban jelentős mértékben csökkentik az önállóságát,

és éveken keresztül benne tarthatják a moratórium időszakában. A fiatal részéről kényelmes lehet otthon lakni, jelentősen csökkennek így a lakhatási költségek, főleg, hogy a legtöbb szülő még a rezsire sem fogad el semmilyen összeget… Ez a kényelmesség azonban hátráltathatja például a stabil párkapcsolat és a saját identitás kialakítását.

Milyen életkorban javasolt elkezdeni elgondolkodni az elköltözésen?

Huszonöt éves kor felett elkezdi a család rendkívül szűknek érezni a pszichológiai teret, hiába van saját szobája a gyereknek, mégsem élhet úgy a szüleivel, mintha lakótársak lennének. Szakemberként ebben a korban javasoljuk elgondolkodni azon, mikor lehetne elszeparálódni a szülőktől. És ez nem érzelmi távolságtartást jelent. Természetesen a szülő segíthet ebben, ahogy a lehetőségei engedik, még saját lakást vagy házat is vehet a gyereknek, annak fenntartását azonban már rá kell bízni. Tehát az már nem szolgálja az önállósodást, a felelősségteljes felnőtt életet, ha anya hetente fölmegy kitakarítani, és még vasárnap is telepakolja a mélyhűtőt, vagy apa hetente egyszer bevásárol.

A munkahelyek gyakori változtatása is lehet annak a jele, hogy valaki nem tud elköteleződni, nem tud felnőttként élni?

A munkáltatóknak manapság igen nagy kihívás, hogy fenntartsák a munkavállalók motivációját és érdeklődését, vagy egyáltalán megtartsák őket . Ez nemcsak a felnőtté válásból, hanem többek között az információs és kulturális világ változásából ered. Nemrég olvastam egy kutatást, miszerint a világszinten átlagosan hét évente váltanak az emberek munkát, ami azt jelenti, hogy a negyvenéves munkaidő alatt négy-öt munkahelyen is megfordulnak. Ez alapvetően nem probléma, viszont a mai huszonéves generációnál a munkahelyváltás jóval gyakoribb. Ez sem feltétlenül csak a fiatalok hibája, a munkáltatóknak is törekedniük kellene arra, hogy olyan stratégiát dolgozzanak ki, olyan perspektívát nyújtsanak, amivel meg tudják tartani a fiatalokat.

A gyerekvállalás kitolódásának okai is az elköteleződés hiányára vezethetőek vissza?

Ez is egy nagyon sokrétű terület. Ahhoz, hogy gyereket vállaljunk, nem árt, ha van egy stabil párkapcsolatunk és megfelelő egzisztenciális hátterünk. A körülmények nem mindig teszik lehetővé, hogy valaki gyereket vállaljon a harmincas évei előtt. Teljesen jogosan mondhatja valaki azt, hogy addig nem szeretne családot alapítani, amíg egy harminc négyzetméteres albérletben lakik, vagy nincs stabil párkapcsolata. Ezek megszerzése mellett az utóbbi években előtérbe került az élmények megszerzésének a fontossága, ami elköteleződés, gyerekvállalás mellett nagy nehézségekbe ütközik. A FOMO, a kimaradástól való félelem miatt is kitolódott a családalapítás ideje.

Le lehet élni úgy egy életet, hogy valaki soha nem válik teljes értékű felnőtté?

Van rá példa. Pszichológusként azonban azt gondolom, az önmegvalósítás, az önálló életre való törekvés rendkívül fontos az ideális személyiségfejlődés szempontjából. Ha ez el is marad fiatalabb korban, legkésőbb az életközepi válság idején újra kialakulhat rá az igény, 45-50 éves kor körül.

Ez a serdülőkor egy kései párhuzama, amikor az ember újra megkérdőjelezi az életében jelen lévő értékeket,

kérdéseket tesz fel önmagának arról, hova jutott, mit tett, mit ért el eddig az életében. És ebben az időszakban sokan jelennek meg a pszichológusnál, mert rájönnek, hogy valahogy még sehova sem jutottak…

Mit tehet a szülő, hogy a gyereke önállóvá váljon? Segítsen is meg ne is? Van-e erre valami általános recept?

A szülőnek is el kell fogadnia, hogy a gyerek le fog válni. Ha egy szülő tényleg önállóságra szeretné nevelni a gyerekét, értékes és értelmes felnőtt életre, akkor körülbelül a születéstől kezdve el kell kezdenie ezzel foglalkozni. Az általános recept az, hogy

már egészen kiskorától kezdve rá kell bízni a gyerekre mindent, amit meg tud tenni.

Legyen az az ő döntése, az ő élete, az ő kontrollja és felelőssége. És ez a kulcsszó, hogy a gyerek is, meg aztán később a felnőtt is tudjon a korának megfelelően felelősséget vállalni. Például hároméves korban pakolja el a játékait, a saját kis dolgait ő tegye rendbe, később pakoljon be ő az iskolatáskájába, vagy majd középiskolás korában, ha valamit el kell intézni, akkor ne anya telefonálgasson, hanem ő is el tudja intézni a dolgait, és így tovább. S ahogyan az állatvilágban, úgy az emberek esetében is eljön az a pillanat, amikor a gyereknek már nincs szüksége a teljes kiszolgálásra, és az a pillanat is eljön, amikor ki kell tessékelni a fészekből. Ezt akár úgy is megtehetjük, hogy biztosítunk neki rá lehetőséget, például egy lakás megvásárlásával, vagy másfajta lakhatási támogatással, de például én nem javasolnám, hogy a szülő fizesse a gyerek albérletét, akkor, ha a fiatal már munkába állt és rendszeres fizetést kap. Természetesen, ha bajba kerül, elveszti a munkáját, vagy másfajta segítségre szorul, akkor lehet segíteni, néhány hónapra, fél évre. Az sem baj, ha szükség esetén visszaköltözik valaki a szülőkhöz átmenetileg. A baj akkor kezdődik, ha ez a visszaköltözés határozatlan időre szól.

Előfordul, hogy a szülő nem akarja, hogy elköltözzön, felnőljön a gyerek?

Természetesen. Sok szülő túlóvás vagy kompenzálás miatt sokkal boldogabban él akkor, ha az ő kisfia vagy kislánya otthon él, vagy bármilyen formában gondoskodhat róla akár 40-45 éves korában is. Ha ez az állapot fennmarad, akkor

lehetséges, hogy inkább a szülő szorulna valamilyen lelki segítségre, támogatásra.

Neki magának is szembe kellene néznie azzal, el tudja-e engedni a gyerekét, és ha nem, miért. Olyan is van, hogy el tudnák engedni, de a gyerek valamiért nem akar elmenni, bár szerintem ez a jóval kisebb százalék. Úgy gondolom, egyik szülőnek sem kötelessége eltartania a felnőtt gyerekét, ha az képes lenne az önállóságra. Ahogy a madaraknál is látjuk, néha egy picit meg kell lökni őket, hogy kirepüljenek.

Ajánljuk még:

Az első gondolatom az volt, hogy megöltem valakit – történetek ittas vezetőktől

„Az első gondolatom az volt, hogy megöltem valakit. Kiszálltam, kinyitottam a mikrobusz hátsó ajtaját, és megláttam a két kislányt...” Egy ittasan balesetet okozó ember története. Egy olyan emberé, akiből jóval de jóval több mászkál az utakon, mint feltételeznénk, és akinek valószínűleg már semmi sem lesz ugyanolyan az életében, mint annak előtte...

 

Már követem az oldalt

X