Pszicho

„Az önvédelem kizárja a valódi kapcsolódás lehetőségét” – interjú Dr. Almási Kittivel

„Megtanultam jobban bízni magamban, mint amit a körülmények indokoltak volna” – mondja Dr. Almási Kitti, akivel nemrég megjelent könyve, az Elvarratlan szálak kapcsán találkoztunk. A pszichológus betekintést engedett napi beosztása színes és szigorú rendben sorakozó elemeibe, és mintha a nap és annak felidézése inkább energiával töltötte volna fel. Derűs nyugalommal, magával ragadóan mesélt vállalkozásáról, új könyvéről és legfőképpen szakterületéről, a kapcsolatok szövevényes és megunhatatlan univerzumáról, melyben túlzás nélkül állítható, hogy jelentőset alkotott

Nem mindennapi módon született meg új könyve, az Elvarratlan szálak – milyen út vezetett elkészültéig? 

A Nyitott Akadémia számára sokat adok elő, emellett rengeteg más felkérésnek teszek eleget. Előadásaim, a sok utazás során egyre többször ötlött fel bennem, hogy szeretnék egy estét, amit én szervezek meg – saját magamnak. Ez volt az Elvarratlan szálak című előadásom, ami kísérletként indult, de megdöbbentő változásokat indított el bennem és a hangvételemben. Tavasszal valósult meg a fellépés, szinte pillanatok alatt elfogytak rá a jegyek, aztán a közönség – nagy örömömre – szerette. Más volt, mint a korábbi estjeim, a magam számára is új élményt hozott, változtattam a tematikában és az előadásmódban is: a korábbi humorosabb, könnyedebb hangvétel helyett intenzívebb, mélyebb érzésekbe belemerülő és felkavaró irányt vett. Az előadás után ahogy teltek a napok, egyre több téma vetődött fel bennem, egyre inkább érlelődött egy újabb este gondolata. A sok terv és elképzelés kiszélesedett, felerősödött, a gondolatok, majd vázlatok könyvvé formálódtak.

almasi-kitti-interju

 Fotó: Roggs fényképészet - Németh Róbert

Mik pontosan az „elvarratlan szálak”, amikről a könyv szól?

Az Elvarratlan szálak arról szól, hogy mi az, amit nem beszéltünk meg, amit nem mondtunk ki, nem tettünk meg, amit nem vittünk végig. Ott van bennünk a ki nem mondott, a ki nem fejezett terv, vágy, például egy elszalasztott kapcsolat nyoma, a betervezett egyetem, amiről egy munkalehetőség miatt mondtunk le. A verkli, amibe belekerülünk rengeteg energiát emészt, aztán egyszer csak rádöbbenünk, hogy elmentek mellettünk dolgok, amikor egy válaszútnál másfelé fordultunk. Visszanézve óhatatlanul felvetődik bennünk, hogy ha a másik úton megyek, akkor vajon hol tartanék, mi lenne velem? Ha egy kapcsolatra gondolok, eszembe jut, hogy talán ő lehetett volna az igazi nagy szerelmem, ha elé állok és el merem mondani neki, hogy mit érzek. Vagy bennem ragadt a harag egy osztálytárssal szemben, aki lelkileg bántalmazott, és nem mertem kiállni magamért. Mindenkinek vannak elvarratlan szálai, melyek láthatatlan sebeket okoznak, valamilyen „elvarrásra” szükségünk van ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.

Úgy látom, hogy egész munkássága és ez a könyve is ráirányítja az emberek figyelmét az önreflexió fontosságára, hogy reflektáljunk arra, hogy mi történik az életünkben, körülöttünk és bennünk.

Így van. Egész életemben

azért tudtam előrelépni, fejlődni, mert megtanultam jobban bízni magamban, mint amennyire a körülmények indokolták volna.

Elhittem, hogy el tudom viselni azoknak a vállalt dolgoknak a terhét, sikerét és kudarcát, amik megtaláltak. Nemcsak azt mondogattam magamnak, hogy úgyis sikerülni fog, hanem szembenéztem a kudarc lehetőségével is. Ha nagyon erős késztetést érzek valamivel kapcsolatban, ha valamiért fontos az az út, akkor el akarok indulni abba az irányba, meg akarom próbálni. Tudni akarom, hogy megy vagy nem. Latolgatom az esélyeket, és szembenézek a várható kimenetelekkel.

Egyre többször esik szó arról, hogy a szaporodó lelki bántalmazások hátterében az érzelmi intelligencia, az empátia visszaszorulása áll. Mi a véleménye erről?

Úgy látom ezt a kérdést, mint egy sajátos evolúciós folyamatot. A sikeres érvényesülés érdekében mindenki figyeli a mozgásokat a világban. Probléma a túlnépesedés, a politika, a gazdasági, természeti kérdések, és ez országokra bontva más és más helyzetet formál. A körülmények alakulása mindig hatással van a karakterek formálódására. Az országoktól függetlenül úgy látszik, hogy az empátia, a „figyelj a másikra!”, a „segíts neki!” sok ember számára azzal kapcsolódik össze, hogy ő maga hátrányba kerülhet – ha megosztom a figyelmem, a tartalékaimat, az energiám, és miközben másokon segítek, én pórul járhatok, nekem kevesebb jut. Egy idő után a legtöbbek számára minden nemes érzésnél és késztetésnél erősebb lesz a túlélés ösztöne. Ismertek a jóindulatú emberek történetei is, akiket csalók csapnak be, vagy azoké, akik jóhiszeműen beengednek valakit lakásukba, akiknek aztán az áldozatává válnak. Amikor túl sok az áldozat, az átverés, a kihasználás, megjelenik a gondolat, hogy nem szabad hiszékenynek, jóhiszeműnek, jóindulatúnak lenni, nem szabad másokat közel engedni. Óhatatlan, hogy

egyre inkább az egyén túlélése és érvényesülése felé tart a világ, nem a közösségek fejlesztésének irányába. 

Ha azt érzékeljük, hogy sok a törtető, hogy előrébb jut az agresszívabb, a gátlástalanabb, akkor felmerülhet a szülőkben, hogy vajon mire kellene tanítani az utódokat, hogy ők túlélők legyenek? Ha a közösség, az iskola szintjén a hangos, az önérvényesítő, az agresszív jobban érvényesül, akkor melyik utat mutassa a szülő a gyerekének?

Az lehet a megoldás, hogy egyensúlyra törekszünk az iskolában is?

Igen, bár ha azt kellene elemeznünk, hogy mi lenne az oktatás feladata ebben a helyzetben, egy hétre beköltözhetnénk valahova beszélgetni, hogy eredményre jussunk. Sok sebből vérzik ez a történet. Például az egyik legnagyobb probléma, hogy

sok esetben nincsenek biztonságban olyan tanárok és szülők, akik erős értékrendet adnak át a gyerekeknek.

Értékválság van. Nehéz ebben a helyzetben megmondani, hogy mi lenne jó. Sok irányból jönnek a jó és rossz példák, a fiatalok egyre nehezebben tudnak dönteni köztük. Egy biztos: a túlélési ösztön jellemzően az önzés felé visz. Egy családban egyértelmű lenne, hogy egy veszélyes szituációban a szülő előbb mentené meg a gyermekét, mint magát. A családi rendszerben ugyanis – jó esetben – működik az önzetlenség, a segítség, a megértés, de kifelé ugyanez egyáltalán nem garantált.

almasi-kitti-interju

 Fotó: Roggs fényképészet – Németh Róbert

Az önzés hogyan hat a kapcsolatokra?

A lojalitás korábban természetesebb volt, a hosszabb távú hűség ma egyre ritkább a munkában és az emberi kapcsolatokban is. Kevesebb helye van az egymásra hagyatkozásnak. Többször találkozom azzal, hogy valaki már a kapcsolat elején felkészül a vészforgatókönyvre. Lehet, hogy arra rendezkedik be egy kapcsolatban, hogy legfeljebb pár évig maradnak együtt. Átértékelődött az „együtt” fogalma: azt mondjuk, persze legyünk együtt, de készülünk a rosszra, mert ha szétmegyünk, ha megcsal minket a másik, akkor sem szeretnék padlóra kerülni. És látszik az is, hogy egyre több ember van egyedül.

A kapcsolatokban melyek a legérzékenyebb szembesülések?

A leggyakoribb sérelmek egyike a megcsalatás élménye. Az ilyen jellegű csalódást meglehetősen nehéz elvarrni, lezárni. Ritka, hogy ez nem színez át semmit, az önbizalom is sérül legtöbbször. Nehéz, ha nem kapunk megfelelő magyarázatot, de még nehezebb, amikor váratlanul eltűnik valaki – ez a ghosting jelensége, amiben látszólag minden jól működik, aztán egyszer csak elérhetetlenné válik a másik, az otthagyott pedig nem tudja, hogy mit rontott el. Nehéz napok jönnek, őrlődés, kétségek és a kérdésekhez nincsenek válaszok.

Nem mindenki alkalmas arra, hogy beszéljen az érzéseiről, ezért nemcsak az egyedülléttel kell megküzdenie, hanem feldolgozatlan kérdésekkel is, melyek a lelkében ragadtak: Miért kellett más? Miért kellett, hogy ne velem legyél? Miért jobb megoldás a válás? Vele miért jobb, mint velem volt? Az ilyen helyzetekben nagyon el tudnak fogyni az emberek. Jönnek a félelmek. Aki átlagosan szorong, abból indul ki, hogy vele mi volt a baj. Azt gondolja, ha valaki elfordul tőle, biztosan valamit rosszul csinált, holott nyilvánvaló, hogy a kapcsolatot ketten alakították.

Hogy lehet visszafordulni egy olyan állapotból, mikor valaki már nagyon végére ér a lelki-érzelmi erőforrásainak?

A feldolgozás, a megértés érdekében a dinamikus technikák mellett leggyakrabban a kognitív viselkedésterápia eszköztárát használom. Ennek során a gondolatainkat, alapérzéseinket tudjuk beazonosítani annak érdekében, hogy szembe tudjunk nézni a nehéznek tűnő helyzetekkel is. Például ha az a gondolatom, hogy egy embert azért csalnak meg, mert kevés, akkor nyilván félelem, kisebbrendűségi érzés kapcsolódik bennem ehhez a témához, amiből logikusan következik a magyarázat, majd a lehetséges megoldás: ha úgy vélem, hogy kevés voltam, akkor végső soron az én problémám, nem a másikból fakad. Ilyenkor jutunk el oda, hogy a saját külsőmhöz, tulajdonságaimhoz kapcsolódó érzéseim és gondolataim egy ördögi kört hoznak létre. Magyarázatot adok ezzel magamnak, vagyis az alap félelmemet, szorongásomat duplán megerősítve látom egy kapcsolati kudarcban. 

Így már nemcsak tartok attól, hogy baj van velem, hanem ez be is bizonyosodott. 

Az emberek azt gondolják, hogy eljutottak a magyarázatig, holott nem is beszéltek a másikkal. Sok ilyennel találkoztam. A nők legtöbbször, tízből kilencszer azt gondolják, testi adottságaikkal volt a baj, pedig egészen más problémák kerülnek elő, például az oldottság, vagy az elismerés kérdése, olyan dolgok, amiket lehet fejleszteni, formálni, változtatni. Jó, ha ránézünk arra, hogy mi az, ami a másiknak úgy hiányzik, mint egy falat kenyér, mert akkor el tudunk indulni egy mélyebb irányba. Fel tudjuk tárni az addig ki nem mondott igényeket, megvizsgálni, hogy a pozitív jelzések hogyan alakultak, mikor csökkentek, vagy tűntek el a kapcsolatból. Kérdés, hogy mit mondunk ki, miért hallgatunk, miért kell szembenéznünk a veszteséggel? Kifejeztük a pozitív érzéseinket? Ha nem, akkor azért, mert nem tudtuk, vagy már nem is voltak pozitív érzéseink? Ha pedig nem láttuk értékesnek a kapcsolatot, a társunkat, akkor mit gyászolunk valójában? Miután ezeket fel tudjuk tárni, végül oda jutunk, hogy

azért elvarratlan egy szál, mert valójában nem azzal foglalkozunk, ami a valós probléma, hanem azzal, amitől féltünk.

Van ezekben a helyzetekben szerepe a nem megfelelően alakított kommunikációnak?

Igen, egyértelműen. Itt visszaköszön az empátia témája. Például, hogy értem, a másik mit szeretne, de én hulla fáradt vagyok, nem szakítok rá időt. Az egocentrikus emberek elfelejtik a lehetőséget, hogy ha jobban figyelnek a másik emberre, ha kedvesek, szólnak egy jó szót, tesznek egy gesztust, azzal mennyit lendítenek a kapcsolatukon. A Nyitott Akadémiánál a Pozitív spirál előadásomon is említem, hogy ha valaki ad, a másiknak is késztetése lesz arra, hogy ő is adjon. Ez nem egy üzlet, hanem egy lehetőség arra, hogy visszatöltsük egymást. Ha valaki úgy gondolkodik, hogy azért ad, hogy kapjon, az már elvárásokra épül és így nem is fog jól működni.

Nagyon sok kimondatlan szó, nem kifejezett érzelem, dicséret ragad bent az emberekben.

Egy érdekes kérdés magunk felé, hogy hányszor tudjuk kimondani, hogy valaki, vagy valami nagyszerű volt, és lelkileg gazdagabbá tett minket? Nem ritkán arra jutunk, hogy ritkán értékeljük a másikat. 

Hogyan formálja ez a hiány a kapcsolatokat?

A kialakuló hiányérzet veszélyt jelent a kapcsolatokra nézve. Egy kívülről jövő elismerő szó olyan erővel bírhat, hogy irányt téveszthet tőle, aki kapja. Lehet, nem megalapozott, nem reális perspektíva, mégis váratlanul, elemi erővel, a múltat hátrahagyva tudnak átfordulni egy-egy jó szóért, simogatásért az emberek.

A hiány teret ad a manipulációnak is. A túlélési folyamat része, hogy egyre több manipulátor kerülhet előtérbe, akik tudják, kiismerik, hogy mit kell mondani az előnyök megszerzéséért, azért, hogy egy másik embert bekebelezzenek. Ez lehet kapcsolati, vagy üzleti lehetőség is. A manipulátor megsimogatja a kellő pontokat, eljátssza a várt szerepet, és a másik észre sem veszi, hogy az orránál fogva vezetik – így lesz a manipulátor egy túlélő, aki a másikból hasznot húz. Minél inkább szeretetre éhes valaki, annál inkább hiszékeny és megvezethető.

almasi-kitti-interju

 

 Fotó: Roggs fényképészet – Németh Róbert

Mit tehetünk ez ellen?

Reális szűrőket kell használni, mert a túlzott óvatosság is visszaüthet azáltal, hogy a tehetetlenség érzését erősíti fel, ez pedig visszaszorítja az egyént a saját szűkebb valóságába. Ha valaki jön azzal a lufival, hogy épphogy találkoztunk, de máris elképesztő érzelmekről, ezerévesnek megélt ismeretségről beszél, és szerelmet vall, érdemes komolyan megkérdezni tőle, hogy tényleg ismeri-e, akiről beszél. Nyilvánvalóan nem a személybe szeretett bele ilyen gyorsan, hanem a helyzetbe, a lehetőségbe.

Nem azt mondom, hogy húzzunk fel falat, hanem hogy adjunk időt arra, hogy valóban megismerjük a másikat.

Hirtelen közel kerülni egymáshoz veszélyes lehet egy párkapcsolatban, de egy barátságban is. Jellemző véglet, mikor valaki három nap után azt mondja a másiknak, hogy gyere, lakj nálam. Az összeköltözés után jönnek rá sokan, hogy jobb volt csak találkozgatni. Az egyik legjobb próba, amivel ezt tesztelhetik, hogy menjetek el együtt két hétre valahova. Ott már sok minden ki fog derülni, le fog tisztulni. Fontos tanúság, hogy elsőre ne ugorjunk túl nagyot.

Mennyire hallgatjuk meg egymást? Mennyire vagyunk ténylegesen kíváncsiak, mennyire nyílik ki a szemünk a másikra?

Érdekes, hogy vannak emberek, akik csak ventilálni akarnak. Egy csoporton belül például eljönnek, fejlődni szeretnének, önismeretet mélyíteni, de valójában nem érdekli őket, hogy a másik ember is ott van. Fontosabbak a saját céljaik, gondolataik. Valaki még beszél, de az ilyen ember már veszi a levegőt, tudja, hogy mit fog válaszolni, vagy belevág: „Nem, nem, az nem amiatt van!”. Ilyenkor mindig jelzem, hogy várjuk meg a gondolat végét, mert lehet, hogy egészen mást szeretne közölni a másik, mint ami a gondolat elején formálódni látszik.

Egy valódi beszélgetésnél néha csöndben kell maradni, engedni kell, hogy megérkezzen bennünk mások közlése.

Mi a helyzet a kapcsolódásokon belüli versengéssel?

A kapcsolatokon belül felvetődhet az irigység is. Ez egy olyan hangsúlyos téma, aminek önálló könyvet szenteltem. Párkapcsolaton belül kérdés, hogy vajon a társad tud-e örülni a sikerednek, ha neked nagyon bejön valami az életben? Az irigység témáját szokták érteni az emberek, de a párkapcsolaton belüli irigység témakörével szemben már csak közepesen nyitottak. Úgy tesznek, mintha ez nem létezne, miközben nem ritka, hogy a házastárs nem feltétlenül örül a párja sikereinek, a további sikereknek meg még kevésbé. Ennek legtöbbször félelmi okai vannak. Távolabb kerülhet tőlem, lehet, nem fogom tudni megtartani, kisebbrendűségi érzést indíthat el bennem, de lehet rivalizálás is. Gyakran találkozom ilyen esetekkel, javarészt a nők sikere válik nehezebben emészthetővé. A jelenség hozadéka, hogy a sikeresebb fél relativizálja, zárójelbe teszi, esetleg már el se meséli otthon a sikereit. Nem akar megjegyzéseket, fintorokat látni, addig el se jut, hogy esetleg koccinthatnának együtt a sikerre.

Ennek még súlyosabb esete, mikor a szülő irigy a gyerekére, annak lehetőségeire.

Ez már nehezebben magyarázható, ellene megy annak, hogy alapjában véve a szülő számára örömhír kellene legyen, ha az utódja többre viszi, meghaladja őt, hiszen ez stabilitását, túlélését szolgálja. Az elismerés helyett azonban előfordulhat versengés, a hasonlítgatás, vagy megjelennek az elvárások, hogy ha már ennyire jól megy, akkor segíthetnél nekünk, vagy a testvérednek. Az öröm helyett ilyenkor befeszülés, vagy eltávolodás is bekövetkezhet. Pedig óriási szükségünk van arra, hogy legyen támogatónk, drukkerünk a legbelsőbb köreinkből. 

Mi történik akkor, ha a sikert együtt éljük meg, s mi történik akkor, ha erre valamilyen negatív lelki tényező miatt nincs mód?

Amikor azt érezzük, hogy egy csapatban vagyunk, akkor megsokszorozódnak az energiák. Megosztjuk a jót, együtt küzdünk meg a nehézségekkel, a csapat tagjai feloldódnak, önzetlenek tudnak lenni, hihetetlen erős szövetség jön létre. A bomlékony kapcsolatokban azonban, melyben a partner és a munkahely is átmeneti, inkább védelmi vonalak emelkednek. Ha így gondolkozom, az meghatározza, hogy mit érzek, és mit cselekszem. Amikor úgy érezzük, hogy a család egy olyan hely, ahol óvatosnak kell lenni, ahol nem mondunk túl sokat, mert nem érezzük magunkat biztonságban, akkor önvédelmi mechanizmusok indulnak el bennünk. Az önvédelem pedig kizárja a valódi kapcsolódás lehetőségét.

Így esnek szét a kapcsolatok, így atomizálódnak az emberek, a bizalmatlanság talaján állva. 

Kapcsolataink formálódásában mennyi szerepe van a gyermekkor tapasztalatainak?

Sok mindent megtanulunk gyerekkorunkban, de úgy tűnik, hogy mintái egy jelentős részét már nem viszi tovább a mai generáció. Gyorsabban változik minden, változnak a lehetőségeink, a működéseink. A mai gyerekek már egészen más környezetben nőnek fel, mint a mi szüleink. Gyakrabban látom az ellenazonosulás példáit, azaz, amikor inkább arra fókuszálnak az utódok, hogy ne úgy csináljanak valamit, ahogyan azt szüleik tették. Ugyanakkor ha otthon látjuk az apró figyelmességek példáját, az erre való készségünk nagyobb eséllyel kialakul. Van olyan is, hogy a jó mintákat nem a családban sajátítjuk el, például a hátrányos, szikár érzelmi közegből érkező gyerekek néha a környezetükből választanak olyat, aki azonosulási minta lesz számukra. És olyan is lehet, hogy épp a hiányállapot, vagy egy külső példa hozza elő az adott viselkedést.

Milyen segítséget, kapaszkodót tud adni az olvasók számára a könyv az elvarratlan szálaik kezeléséhez?

Minden könyvemben elindítok egy olyan gondolatsort, ami alkalmazható a mindennapokban. A mostaniba egy fantáziajátékot illesztettem: kérem az olvasót, hogy képzelje el, hogy bent van egy szobában, melyben vizsgálják a különböző élettani jellemzőit.

Figyelje meg, hogy reagálna, ha a szobába belépnek életének különböző szereplői!

Beküldhetnek embereket a múltjából-jelenéből, szakításának szereplőjét, riválisát és így nézné végig az életét, hogy ki milyen hatást gyakorol rá, egészen kisgyerek korától. Jó lehetőség, hogy gondolatban beszéljünk ezekkel a szereplőkkel, akik megnyílhatnak előttünk, vagy ha nekünk van mondanivalónk, akkor megfogalmazzuk a bennünk felgyűlt érzéseket, gondolatokat. Szembesülhetünk azzal, hogy hány elvarratlan szál feszül a lelkünkben. Kinek örülnék, kitől fagynék le? Milyen érzéseket váltanak ki belőlem az életem szereplői? Az egy következő kérdés, hogy kivel van még dolgom? Lehet, hogy így tudunk lekerekíteni lezáratlan kapcsolati szálakat. Előfordulhat, hogy nem beszéltünk át egy konfliktust, vagy egy egymástól való elfordulást, akár egy baráti viszonyban, és le kellene ülni egyszer egy kávéra, őszintén megnyílni. Ilyenkor nem biztos, hogy van megújulás, vagy hogy felvesszük a kapcsolat fonalát, mert az már rég lezárult, csak hiányzott a pont a végéről.

A befelé kimondott szó ereje előre tud minket lendíteni. Mindig visszatér oda, hogy mennyire fontos az őszinte kommunikáció magunk és mások felé.

A szülőkkel az esetek legnagyobb százalékában van megbeszélnivalónk. Lehet, hogy magyarázatot várunk valamire, amit nem értettünk, de lehet olyan is, amit a szüleink életével kapcsolatban nem tudtunk megfejteni. Van, hogy mint egy pszichodráma csoportban a halottainkat szólítjuk meg, ami hasznos, hogy ha nem tisztáztunk, nem mondtunk el, nem fejeztünk ki valamit.

Egy-egy szál elvarrása óriási felszabadító érzést hozhat az életünkben, amire igazából mindannyian vágyunk.

Saját magát is analizálja? 

Nagyon fontosnak tartom az önreflexiót, ez szakmai rutin is, ahogy a szupervízió is sokat segít. Rendszeresen rátekintek magamra. Nem önmarcangolás, amit gyakorlok, inkább csak kapcsolódom az érzéseimhez. Vizsgálom azokat a pontokat is, amelyekkel a praxisomban foglalkozom. Ha a számomra fontos emberekkel előfordul, hogy türelmetlen vagyok, belevágok valakinek a szavába, és nem érzem magam annyira „jófejnek”, akkor később ránézek, hogy miért történt így, illetve kívülről, hogy értékeltem volna azt a helyzetet. Emellett nagyon figyelek a testem jelzéseire. A hétköznapokban és a munkámban is értékelem a reakcióimat, hogy mit érzek, hogy bizonyos emberek, helyzetek mit váltanak ki belőlem. Ezzel a saját elakadásaimhoz, elvarratlan szálaimhoz is közelebb tudok jutni. Hiszek abban, hogy minél több dolognak járunk utána magunkkal kapcsolatban, annál kevésbé vagyunk kiszolgáltatottak.

Az „Elvarratlan szálak” az első könyve, amit saját maga adott ki. Hogy lett a sokak által követett pszichológus mellett vállalkozó?

Volt egy ebbe az irányba mutató vágyam, ami már jó pár évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem. Természetesen ez a vágy nem az első könyvnél jelent meg, el kellett telni egy kis időnek, szükség volt néhány könyvre ahhoz, hogy elhiggyem, érdekli az embereket, amit írok, vagy legalábbis meg tudom úgy fogalmazni a gondolataimat, hogy kivívjam az érdeklődésüket.

Vállalkozó természetű embernek tartja magát?

Nem vagyok annyira vállalkozó szellemű ember – legalábbis üzletileg. Nem gondoltam volna, hogy egyszer csak gondolok egyet és váratlanul beleugrok az ismeretlenbe. Azon elmélkedtem, hogy miután megírtam a tran élni című könyvemet – ami arról szólt, hogy meg nem élt életlehetőségeket mennyire megbánunk –, annak üzenetét követve akkor vagyok hiteles, ha belevágok. Volt egy álmom, aminek központjában az önállóság állt, aminek izgalma a magam fejlesztésével van kapcsolatban. Enyém a kockázat, enyém az öröm, enyém a felelősség. Vállaltam az önállósággal járó kényelmetlenséget, kiszolgáltatottságot, de ezek mellett

most minden apróbb sikernek sokkal jobban tudok örülni.

Mit jelent önnek most a vállalkozása?

Önállósodási és „felnövési” folyamat a fejlődésem útján, egy kísérlet, amiben megélhetem, hogy milyen megbízottból vállalkozóvá válni. Megmutatta, hogy más jellegű alkotóerőt is tudok magamban működtetni, mint amit eddig használtam. A fejlődéshez mindannyiunknak szükségünk van a megújulásra, arra, hogy vegyünk egy nagy levegőt és megmerítkezzünk valami szokatlanban, a számunkra ismeretlenben. És az újdonság élménye mellett folyamatosságot is jelent. Megmarad kapcsolatom a Nyitott Akadémiával, ezután is lesz előadásom velük, és elképzelhető, hogy könyvet is fogunk még együtt írni.

Mi a következő lépés? Merre vezet az út, amin most elindult a saját maga által kiadott könyvvel, a megújulásával?

Mindig hosszabb távra tervezek. Felmértem, hogy lassan tíz éve tartok rendkívül sok előadást. Rengeteget utazom. Ez egy oldalról sokat ad, de sokat is vesz el. Szembe kellett néznem azzal, hogy elfáradok ettől a tempótól, a testem is jelez, hogy osszam be jobban, hatékonyabban az erőmet. Ezért csökkentettem a fellépéseim számát. Aki volt hasonló cipőben tudhatja, hogy az ilyen fajsúlyú elhatározással érkeznek a legnagyobb felkérések, és a tempó visszafogása azért is nehéz, mert roppant módon szeretem, amit csinálok. Tény azonban, hogy

ennyiszer nem tudok magamból eleget adni. 

Figyelek a határokra, hogy ne égjek ki, hogy a lendületem megmaradjon kicsit visszafogottabb keretek közt. Ezért törekszem arra, hogy meg tudjak újulni és hogy azzal a lendülettel folytassam a munkám, ahogy eddig tettem. Törekszem a rendszeres életre, a sportolásra, a visszatöltekezésre. Nem akarok könyvgyáros lenni, nem tudom, hogy mennyi idő míg megérik bennem a következő téma. De szeretnék új könyvet írni, ez biztos. Emberként, szakemberként pedig gyakorolnom kell a nemet mondás művészetét.

Ajánljuk még:

„Javíthatatlan dendromán vagyok” – Lajtmann Csabával, a Magyarországi Éghajlatvédelmi Szövetség elnökével beszélgettünk

Beszélgetésünk eredeti célja az EU Climate Pact programjának bemutatása volt, de hamar világossá vált, hogy sokkal több lesz annál: egy hazai környezet- és természetvédelmi összefogást és társadalmi dinamizmusokat időben beutazó élményfolyam, ami bennem is megerősítette a tenni akarás és az összefogás iránti vágy éledezőben lévő szikráit. Csaba látásmódja, a természet- és környezetvédelem több évtizedes történetében betöltött szerepe és az általa közvetített értékek olyan egyedülálló perspektívát kínálnak laikusok és szakemberek számára egyaránt, ami joggal nevezhető követendő példának.