„Megtanultam jobban bízni magamban, mint amit a körülmények indokoltak volna” – mondja Dr. Almási Kitti, akivel nemrég megjelent könyve, az Elvarratlan szálak kapcsán találkoztunk. A pszichológus betekintést engedett napi beosztása színes és szigorú rendben sorakozó elemeibe, és mintha a nap és annak felidézése inkább energiával töltötte volna fel. Derűs nyugalommal, magával ragadóan mesélt vállalkozásáról, új könyvéről és legfőképpen szakterületéről, a kapcsolatok szövevényes és megunhatatlan univerzumáról, melyben túlzás nélkül állítható, hogy jelentőset alkotott

 „Csak azt vállalom be, ami számomra rendben van, amivel tudok azonosulni” – mondja Horányi Juli, aki lassan tíz éve a magyar zenei élet aktív résztvevője, énekesnő, még régebb óta színésznő, jelmeztervező. Az utóbbi időben Tik-tok-csatornáját is egyre többen követik, így a véleményét sokan megismerhetik – viszont ez közelebb viszi a „celebléthez”, amit inkább kerülne. Művészi kihívásokról, önismeretről és a nők zeneipari helyzetéről beszélgettünk.

A bulvármédia elsöprő erővel bír. Felemelhet, de mélybe is taszíthatsz, és olykor úgy látszik: egy halandó semmit nem tehet, hogy a maga sorsát a kezébe vegye. De vannak ellenpéldák, amik olykor működnek, máskor nem – mindenesetre a figyelmet felhívják valami nagyon fontosra. Három sztár három megküzdési módja mentén gondolkodtam el arról: hírfogyasztóként mi lenne a feladatom, ha azt szeretném, jobb hely legyen a világ?

A nyitott gondolkodás képes megváltoztatni, és egészségesebb irányba fordítani a világot. Két beszélgetőtársam mélyen hisz ebben. Minden szavuk nyugodtságot, belső rendezettséget sugall, olyan stabil értékhálót, amivel magukat és környezetüket is sok éve sikeresen tudják formálni. Két különböző sportág képviselői ők, sikeres sportolók, edzők, akik a sportra, a mozgásra, az élménypedagógiára irányítják a figyelmet. 

Mi a véleményed arról, ha az iskolában a megszokott módszerek mellett egy kalandparkban vagy szerepjátékokon keresztül folyna az oktatás? Ha a gyerekek eljátszanák a történelmet, ha tévés vetélkedő jelleget kapna a felelés, miközben az osztályzás visszajelzést adna az egyéni fejlődésről is? Szeretnéd az iskolát, amiben a fejlesztés része a sport, a színpadi játék és a tánc?

Szórakoztatás vagy tehetségkutatás? Nevettetés vagy fejlesztés? Valójában emeljük azt, akin állítólag segíteni akarunk, vagy csak beledöngöljük a sárba?

A jazz újrahuzalozta a művészetet: nemcsak olyan szálakat erősített meg, melyek korábban is ott voltak, de olyan kapcsolódásokat is létesített, amelyekért mai napig hálásak lehetünk. 

Jean-Georges Noverre párizsi balettmester évszázadokra formálta át azt, amit a táncról gondolunk. Április 29-én, a tánc világnapján rá emlékezünk.

Az elmúlt években több hollywoodi sztár döntött úgy, hogy tulajdonosként, vagy befektetőként vállal szerepet a labdarúgásban. Olyan Oscar-díjas művészek szálltak be a sportéletbe, mint Ryan Reynolds, Natalie Portman, Reese Witherspoon, vagy Matthew McConaughey. Többen nyilatkoztak arról, hogy korábban nem érdeklődtek a sport iránt, de minél jobban megismerték ezt a világot, annál inkább szenvedélyükké, második hivatásukká vált annak képviselete. Mi lehet a vonzás – a nyilvánvaló és várható üzleti siker mellett –, ami miatt egyre többen köteleződnek el a világ legnépszerűbb sportja mellett? 

Mi lehet az a recept, amivel felfedezhetjük, fejleszthetjük a tehetségünket, amivel megfoghatóbbá, elérhetőbbé tudjuk tenni az áhított érvényesülést?

Az Exatlon, a parkourból és több, kihívásokra épülő valóságshow-ból összegyúrt török formátum, a modern kor harcosainak, a betondzsungel trópusi környezetbe „lepottyantott” vagányainak vetélkedője. Magyarországon négy évadot megélt, jelenleg is milliókat szórakoztat világszerte. Mennyire sport, és mennyire valóság ez a sport-reality? Milyen a tökéletes exatlonista? Lehet „okosan nézni” egy ilyen típusú vetélkedőt? Mi az a tartalom, érték, az a bölcsesség, amit a mágikus hatású versenyektől kaphatunk? Ezekre a kérdésekre keresem a választ – évek óta – edzőként.