Halász Vivien nyolcszoros magyar bajnok, kétszeres Világ Kupa győztes, tanítványai már nemzetközi versenyeken gyűjtenek érmeket. Párjával, Kővári Viktorral, az egri Eszterházy SC röplabda szakosztályának vezetőjével Dominikán találkoztak. Versenyzők, ellenfelek voltak a világ egyik legnépszerűbb sportvetélkedőjében az Exatlonban, majd az élet kalandos fordulatai úgy hozták, hogy elválaszthatatlan társak lettek. Élményeik hatására úgy döntöttek, hogy a versenyben és sportágukban megszerzett tapasztalataikat ötvözik és átadják a fiataloknak: közösen szervezik a gyerekek körében egyre ismertebb, kedveltebb Balatlon táborokat. Pályafutásukról, sportágukkal kapcsolatos tapasztalataikról, tehetséggondozásról és az innovatív nevelés egy általuk kitalált lehetőségéről beszélgettünk.
***
Mindketten évtizednyi sportolás után fordultatok a tehetséggondozás felé. Milyen célok motiváltak benneteket?
Halász Vivien: Harminc éve karatézom, ebből tíz éven keresztül hetente 10-15 edzést küzdöttem végig. Az Exatlon után ez megszűnt, átalakult az életem. Volt még egy Európa Bajnokság, amin 4. helyen végeztem, de egyre inkább tanítványaim kerültek az előtérbe. Persze egészen más edzőként, nevelőként dolgozni ezen a területen: sokkal nagyobb az izgalom most, hogy nem tudok belülről hozzátenni a harchoz. Viszont különleges élményt és büszkeséget ad, hogy támogathatom a feljövő generációt. És nekem is vannak még céljaim: nem adtam fel álmomat, hogy Európa- és világbajnoki címekért lépjek pástra. Édesapámat, Halász Károlyt nemrég veszítettem el, az ő örökségét viszem tovább minden munkámban. Ő volt edzőtermünk vezetője, az I.K.O. Kyokushinkai első hazai ötdanos mestere. Ő indított el a sport világába, tanácsaival segített, folyamatosan egyengette utamat. Rengeteg mindent köszönhetek neki, borzasztóan hiányzik.
Kővári Viktor: Én huszonhárom éve röplabdázom, sokáig amatőr játékosként versenyeztem, és értem el eredményeket. Legnagyobb büszkeségem, hogy miután végeztem az egri Eszterházy Károly Egyetemen, lehetőséget kaptam arra, hogy az egyetem kötelékében maradhassak irodavezetőként. Három éve az egyetem vezetőségének támogatásával megalapítottam az Eszterházy SC-n belül a röplabda szakosztályt. Mára a felnőtt gárda mellett egyre több csapatunk van az utánpótlás korosztályban, tavaly az NB II keleti csoportjának bajnokai lettünk, ez eddigi legnagyobb sikerünk. Fantasztikus látni, ahogy összeállnak a csapatok, ahogy épül minden korosztály – igazi sikerélmény már a folyamat is.
Milyennek látjátok az utánpótlás helyzetét, a tehetségek kinevelésének lehetőségeit?
Halász Vivien: Egy olyan világban élünk, amiben nagyon sok inger éri a fiatalokat, hirtelen történik szinte minden. Míg a gyerekek egy videójátékban erőfeszítés nélkül megszereznek valamit, addig az életben, a küzdősportban ez lehetetlen. Egy filmben másfél óra alatt feketeöves lesz a versenyző, a valóságban ez tíz év küzdelem. A felgyorsult világban a motivációt a legnehezebb megtartani, de szerencsére van egy olyan réteg, amelyik akarja és vállalja a kihívást. Egyre nagyobb a szülők szerepe abban, hogy gyermeküket következetesen a sport, a mozgás felé irányítsák, hogy felállítsák a TV elől, hogy elszakítsák a tablet nyomkodásától.
Kővári Viktor: Az iskolai és szülői hozzáállás is változott a sporttal kapcsolatban az utóbbi évtizedekben. A gyerekkoromban, ami nem volt olyan rég, örültünk, hogy délután mehetünk játszani. Létre tudtunk hozni egy jól működő középutat a tanulás és sport között. Ma sokszor tapasztaljuk, hogy a gyerekek túlhajszoltak, nehéz őket rávenni a mozgásra, ha el is kezdik az edzéseket, könnyen feladják. A szülők nem szeretnének túl sok edzést, gondot okoznak a hétvégi mérkőzések. Ugyanakkor találkozom olyan gyerekkel is, akik a másik szélsőséggel küzdenek, náluk otthon túl nagy az elvárás, minden téren a legmagasabb szinten kellene megfeleljenek. Nehéz olyanokat találni és megtartani, akik minőségi játékot tudnak produkálni, és nem a szélsőségek között pattognak. Ugyanakkor az is fontos, hogy én csak a röplabdára látok rá, és mi röplabdás klubként sokszor azt tapasztaljuk, hogy a sport nincs benne az iskola programjában, ezért hátrányban vagyunk a tanulással, az iskolai programokkal szemben.
A küzdősport sem tartozik a legelterjedtebb elfoglaltságok közé. Miért lehet érdemes ilyesmit tanítani a gyerekeknek?
Halász Vivien: A karate legerősebb, legkeményebb ágát a kyokushin karatét képviselem. Versenyhelyzetben teljes erővel dolgozunk, a küzdelem teljes mértékben valós, ez fegyelemre, kitartásra, tiszteletre, test és lélek összehangolására nevel. Olyan értékeket ad, amelyeket ha valaki gyermekként elsajátít, felnőttként nemcsak a sportban, hanem az élet minden területén tud kamatoztatni.
A karate olyan, mint az élet: soha nem vagy kész, mindig van lehetőséged a fejlődésre.
Van, akit azért hoznak edzésre, mert nem tudják lekötni az energiáit. Van, akinek az önbizalmát akarják erősíteni, de olyan is akad, aki harciasabb, sokat verekszik, és nálunk megtanulhatja jó irányba terelni a feszültségeit. Az sem ritka, hogy középkorúak vagy idősebbek akarnak életükön változtatni, formálni magukat a karatén keresztül. Szerintem ez a sportág az inkluzív nevelés egyik lehetősége. Vagyis a különbözőségek elfogadására, egymás megbecsülésére, az esélyegyenlőség biztosítására, a speciális igények figyelembevételére tanít. Bármikor el lehet kezdeni kortól, nemtől, testalkattól függetlenül.
Mindketten szerepeltetek az Exatlonban. Miért indultatok, és mit kaptatok a versenytől?
Halász Vivien: Az Exatlon szerkesztői megtaláltak, felvették velem a kapcsolatot. Apukám is javasolta, hogy mutassam meg magam és népszerűsítsem a kyokushin-t. A terve várakozáson felül sikerült. A rengeteg élmény mellett leginkább sok olyan jó embert kaptam, akik ugyanúgy gondolkodnak, akiket összetart értékrendjük, a sport, a küzdelem szeretete, akiknek célja a győzelem. Én is mindenáron győzni akartam, és nagyon csalódott voltam, hogy végül negyedik lettem, de nyertem egy társat. A versenynek köszönhetem a párom, akivel már komolyan tervezünk. Hálás vagyok mindezért, de elsősorban a szerelemért.
Sokkal többet nyertem vele, mintha a versenyt nyertem volna meg
Kővári Viktor: Én is úgy érzem, hogy a legnagyobbat azzal nyertem, hogy megismerkedtünk. Emellett persze hatalmas önismereti tréning, óriási élmény volt maga a verseny is. Nehéz átadni annak, aki nem élte át, bármennyire is szeretném megosztani. A közönség töredékét látta ottani valóságunknak. Nehéz volt, de ha visszanézek, csak azt látom, milyen csodálatos volt. Lévén mindig maximalista voltam, mindig nyerni akartam, nagy feladat volt elfogadnom, ebben a játékban biztosan lesznek olyan futamok, amiket nem fogok tudni megnyerni. Nem szabad beleragadni a kudarcba, mert aki így tesz, magát és a csapatát húzza le. Át kellett értékelnem a dolgok fontosságát, hogy mit mennyire veszek komolyan. Szinte biztos, hogy a mindenáron győzni akarás nem hoz jó eredményt. Több mint kétszáz futamom volt. Ha minden vereségnél kiakadtam volna, nem jutottam volna el a negyedik helyezésig.
Vállalnátok újra az Exatlont?
Kővári Viktor: Egyértelműen igen. Nagyon szerettem, állandó hiányérzetem van, hogy nem megy a versenyzés. Érdekes helyzet lenne, hogy Vivi a másik csapatban van, kíváncsi lennék, hogy ez milyen hatással lenne ránk, de a versenyzés élménye határozottan és nagyon hiányzik. Ha mehetnék, bármikor zokszó nélkül vágnék bele újra.
A Balatlon kezdeményezésetek ennek a szenvedélynek a folytatása?
Kővári Viktor: Pontosan. Mi nagyon közel vagyunk azokhoz az emberekhez, akik nézik a műsort. Mi is nézők, rajongók voltunk. Végignéztem az első két évadot, először meg se fordult a fejemben, hogy kijuthatok. Vivi is, én is a hétköznapi emberek dolgos életét éltük/éljük, nem vagyunk celebek, aztán egyszer csak beválogattak, és nem sokkal később a játék közepében találtuk magunkat. Később azt tapasztaltuk, sokakat, különösen a gyerekeket motiválja ez a műsor, így talán tudunk azzal dolgozni, hogy láttak benne minket. Szerettük volna a valóságban átadni a verseny adta egyedülálló élményt, hogy milyen küzdeni a piros és kék csapatban, hangos szurkolás mellett rohanni a pályákon, megfogni és dobni az ikonikus eszközökkel, aztán futam után lepacsizni. Így jött a Balatlon ötlete.
Halász Vivien: A koncepciót az Exatlon mintájára találtuk ki Viktorral és Wald Ákossal. A név apukámhoz köthető. Egyik nap vidáman hívott, hogy kitalált valami nagyon jót a Balaton és az Exatlon név összevonásából. Mostanra látjuk, hogy sikeres a tábor – magunk sem reméltük, hogy ilyen nagy hatást fog gyakorolni a gyerekekre, és ennyire népszerű lesz ez a felhőtlen játéknak induló időtöltés. Közös pontot, közös sportolási lehetőséget hoztunk létre,
családot építettünk az élményen keresztül,
közösséget, melynek tagjai ugyanazt élik meg, amit mi hónapokon keresztül Dominikán.
Mit vált ki a gyerekekből a Balatlon?
Halász Vivien: Fel kell dolgozni a győzelmet, a vereséget, hogy mit fog szólni a csapat. Megtanulják, hogy a hibán át lehet lépni, mert holnap újra lesz verseny és lesz lehetőség a javításra. Ez az elfogadás, a küzdeni tudás képessége fontos érték a mindennapokban is. Vannak gyerekek, akik dühöngenek, ha vereséget szenvednek, és érdekes tapasztalat, hogy pár nap után ezek a gyerekek is képesek másként kezelni a rosszabb helyzeteket. Megtanulják, hogy az újabb futam, egy újabb nap lehetőséget ad arra, hogy megmutassák, mire képesek.
Mit tanácsolnátok a feljövő generációnak?
Halász Vivien: Lehet, közhelynek számít, de azt mondanám, az álmokért, a boldogságért érdemes küzdeni. Soha nem szabad feladni. Ha vannak nehezebb időszakok, tudni kell, hogy jön egy jobb, és tenni kell a dolgunkat. Ha pedig ennek eredményeként elérjük célunkat, akkor olyan élménnyel leszünk gazdagabbak, ami különleges, ami egyedi, amit kevesen tudnak megtapasztalni.
Nyitókép: Halász Vivien, Kővári Viktor
Ajánljuk még:
„Úgy csinálok mindent, ahogy ők csinálták egykor” – Remes Ferenc pécsi órás öt generáció örökségét folytatja
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
