Öt-hat éves voltam, a konyhába már csak a kinti televízió fénye szűrődött be. Sötét volt, tél lehetett. Nem igazán emlékszem. De odasomfordáltam a gáztűzhelyhez, amin még langyosan melegedett „a sárga gombócokból álló valami”. Lábujjhegyre álltam, gyorsan körbepillantottam, majd az egyik legnagyobbnak tűnő gombócot a mutató- és a hüvelyujjam közé csippentettem, és gyorsan megettem. Majd még egyet. És még egyet. És még. A kisebbeket és a nagyobbakat is, a kicsit odakozmált és az aranybarna gombócokat is.
Ebben a pillanatban kezdődött el a császármorzsa iránti szerelmem. Kevés pillanat él bennem ennyire elevenen a gyermekkoromból. Az ízek, a szagok, a sötétség, a szürkés-kékes fényt árasztó televízió, a puha, kézmeleg, apró gombócok.
Nagymamám mestere volt az elkészítésének. Mióta távozott az élők sorából, a szerepet akaratlanul is átvettem, a családom szerint azóta én vagyok a császármorzsa-készítés koronázatlan királynője. Azt mondják, „mamis”, én mégsem érzem így. Ugyan megtanított arra, hogy hogyan forgassam a nyers tésztát, és arra is, hogy hol húzódik meg a sütéskor a határ, hogy pont jó legyen az étel, de valami akkor is hiányzik.
Régen foglalkoztat ez, írtam is már róla egy korábbi cikkemben: „hiába követjük a pontos receptet, mérjük ki grammra pontosan a hozzávalókat, egyszerűen nem lesz ugyanolyan. Mintha hiányozna valami rejtett hozzávaló – és ami azt illeti, hiányzik is. Egy bizonyos extra élménycsomag, ami észrevétlen hullik bele az ételbe, és bármennyire is szeretnénk, a bolt polcain sem lehet megtalálni.” Ez a hiány az emlék, amit az ízek, illatok mellékhatásaként figyelhetünk meg, és a szakirodalom Proust-jelenségként dokumentál – ám most mégsem kifejezetten erről szeretnék beszélni, holott tény és való, nagy szerepet játszik abban, hogy a szeretteink főztje, süteménye utánozhatatlan legyen.
De most mindez csak a háttér, a lényeg ugyanis az: nemrég megtudtam, hogy létezik koreaiul egy kifejezés, a „son-mat”. Ezt magyarul talán úgy lehet a legérzékletesebben lefordítani, hogy a „kéz íze”. Ez az egyik legőszintébb, legnemesebb bók, amivel az étel elkészítőjét illethetik. A dicséret nem azt mondja, hogy „de finom”, hanem azt, hogy a testen kívül a lelket is megérintette, táplálta. Arra a csipetnyi, láthatatlan zamatra utal, amit kizárólag a szeretteink, közeli hozzátartozóink képesek az ételbe csempészni. Csak és kizárólag a saját kezükkel. Azt, amit ők tudnak, nem lehet elérni formális képzéssel, drága felszereléssel, grammra pontosan követett recepttel: ehhez tényleg a saját kezük kell.
Úgy gondolom, hogy valamilyen szinten a kéz ízéhez kapcsolódik az említett Proust-jelenség, azaz az ízek, illatok emlékfelidéző hatása is, ám a „teljes sikerhez”, az általam pedzegetett kérdés megválaszolásához a Proust-jelenséget még nem érzem elégnek. A lélektani részt egy tudományosabb vonal is kell, hogy kövesse: nevezetesen a kéz.
Ez lenne tehát a kulcs? A kéz íze, mind tudományos, mind lélektani szempontból? Lehet. Én is csak a sötétben tapogatózok. Mindenesetre itt az idő, hogy megbarátkozzak a gondolattal: azt a bizonyos császármorzsát már semmi sem hozza vissza.
És ez így van jól.
Nyitókép: Kari Shea / Unsplash
Ajánljuk még:
TANULJUNK AZ ŐSEINKTŐL, AVAGY: RÉGEN + MOST = TANULSÁG
APRÓ SZERTARTÁSAINK, MELYEK ÖSSZETARTJÁK A CSALÁDOT
PRÉDIKÁLÓSZÉK-KILÁTÓ: A HELY, AHONNAN A DUNAKANYAR LEGSZEBB PANORÁMÁJÁT LÁTHATOD
