Pszicho

A kéz íze: ezért más mindig, ha nagymama készíti a desszertet

A nagymamám császármorzsája. Az az utánozhatatlan, érzésre összerakott ízorgia, amivel általában szombatonként ajándékozott meg minket. Szigorúan két serpenyővel, mert egy sosem volt elég. (A kettő is alig.) Számtalanszor feltettem már magamnak a kérdést: mi lehet az ok, ami miatt még a Michelin-csillagos ételkülönlegességek sem vetekszenek a szeretteink főztjével? Képes leszek-e valaha arra, hogy pontosan ugyanolyan császármorzsát készítsek, mint amilyet szeretett nagymamám? Keresem, kutatom az okot, a választ. Hátha egyszer megtalálom.

Öt-hat éves voltam, a konyhába már csak a kinti televízió fénye szűrődött be. Sötét volt, tél lehetett. Nem igazán emlékszem. De odasomfordáltam a gáztűzhelyhez, amin még langyosan melegedett „a sárga gombócokból álló valami”. Lábujjhegyre álltam, gyorsan körbepillantottam, majd az egyik legnagyobbnak tűnő gombócot a mutató- és a hüvelyujjam közé csippentettem, és gyorsan megettem. Majd még egyet. És még egyet. És még. A kisebbeket és a nagyobbakat is, a kicsit odakozmált és az aranybarna gombócokat is.

Ebben a pillanatban kezdődött el a császármorzsa iránti szerelmem. Kevés pillanat él bennem ennyire elevenen a gyermekkoromból. Az ízek, a szagok, a sötétség, a szürkés-kékes fényt árasztó televízió, a puha, kézmeleg, apró gombócok.

Nagymamám mestere volt az elkészítésének. Mióta távozott az élők sorából, a szerepet akaratlanul is átvettem, a családom szerint azóta én vagyok a császármorzsa-készítés koronázatlan királynője. Azt mondják, „mamis”, én mégsem érzem így. Ugyan megtanított arra, hogy hogyan forgassam a nyers tésztát, és arra is, hogy hol húzódik meg a sütéskor a határ, hogy pont jó legyen az étel, de valami akkor is hiányzik.  

Fotó: Unsplash / Kari Shea

Régen foglalkoztat ez, írtam is már róla egy korábbi cikkemben: „hiába követjük a pontos receptet, mérjük ki grammra pontosan a hozzávalókat, egyszerűen nem lesz ugyanolyan. Mintha hiányozna valami rejtett hozzávaló – és ami azt illeti, hiányzik is. Egy bizonyos extra élménycsomag, ami észrevétlen hull bele az ételbe, és bármennyire is szeretnénk, a bolt polcain sem lehet megtalálni.” Ez a hiány az emlék, amit az ízek, illatok mellékhatásaként figyelhetünk meg, és a szakirodalom Proust-jelenségként dokumentál – ám most mégsem kifejezetten erről szeretnék beszélni, holott tény és való, nagy szerepet játszik abban, hogy a szeretteink főztje, süteménye utánozhatatlan legyen.

De most mindez csak a háttér, a lényeg ugyanis az: nemrég megtudtam, hogy létezik koreaiul egy kifejezés, a „son-mat”. Ezt magyarul talán úgy lehet a legérzékletesebben lefordítani, hogy a „kéz íze”. Ez az egyik legőszintébb, legnemesebb bók, amivel az étel elkészítőjét illethetik. A dicséret nem azt mondja, hogy „de finom”, hanem azt, hogy a testen kívül a lelket is megérintette, táplálta.

Arra a csipetnyi, láthatatlan zamatra utal, amit kizárólag a szeretteink, közeli hozzátartozóink képesek az ételbe csempészni. Csak és kizárólag a saját kezükkel.

Azt, amit ők tudnak, nem lehet elérni formális képzéssel, drága felszereléssel, grammra pontosan követett recepttel: ehhez tényleg a saját kezük kell.

Hands holding a finished clean dough

Fotó: 123RF

Úgy gondolom, hogy valamilyen szinten a kéz ízéhez kapcsolódik az említett Proust-jelenség, azaz az ízek, illatok emlékfelidéző hatása is, ám a „teljes sikerhez”, az általam pedzegetett kérdés megválaszolásához a Proust-jelenséget még nem érzem elégnek. A lélektani részt egy tudományosabb vonal is kell, hogy kövesse: nevezetesen a kéz.

Ez lenne tehát a kulcs? A kéz íze, mind tudományos, mind lélektani szempontból? Lehet. Én is csak a sötétben tapogatózok. Mindenesetre itt az idő, hogy megbarátkozzak a gondolattal: azt a bizonyos császármorzsát már semmi sem hozza vissza.

És ez így van jól.

Nyitókép: 123RF

Ajánljuk még:

Tánccal a depresszió ellen – Ragoncza Imre táncművésszel beszélgettünk

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – szól a dudanóta szövege, és Ragoncza Imre tudja, mit jelent ez: profi néptáncos karrierje legaktívabb éveiben, fiatal férfiként érte utol a súlyos depresszió. Kórházba került, és nem is sejtette, hogy éppen a szakmája, a tánc által fogja tudni legyőzni betegségét. Mindennek már több évtizede. Imre azóta Szilágyi Edit pszichológus segítségével kidolgozott egy táncterápiás módszert pszichiátriai betegek számára, és tánctanítással tartja egészségben saját magát, illetve gyerekek egymás után felnövő generációit is.