Hétfő este úgy döntöttem, hogy elkezdem Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regényét. A könyv első mondata így szól: „Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.” Öntudatlanul is beleszippantottam a levegőbe, ám a keserűmandula-illat helyett a gyöngyöző húsleves illatát éreztem. Hirtelen elbizonytalanodtam, milyen nap is van, hiszen a húsleves a vasárnapok illata. Régen mindig akkor ettük. Bárhol is legyek a világban,
ha az orromat megcsapja a húsleves forró gőze, úgy érzem, vasárnap van.
Az olvasott sorok és a szobában gőzölgő illat váratlan egybeesése szinte égi jelként követelte, hogy nézzek utána az emlékek és az illatok, ízek közötti tudományos kapcsolatnak. Merthogy biztos van neki – gondoltam. Hiszen kell, hogy legyen valami láthatatlan oka annak, ha húslevest eszek, a vasárnapi ebédek homályát érzem; ha mákos bejglit látok, felvillan nagymamám emlékképe; ha pedig a sparhelt sercegését hallom, az otthon, a melegség és a gyermekkor jóleső érzése kerít hatalmába. Ezekben a pillanatokban megjelenik az emlék, a mozdulat, amiből már minden elhalványult, csak az ízek és az illatok maradtak.
Bámulatos ez az erő, nem? Hogy egy íz, egy illat képes visszarepíteni a gyermekkorba, hogy játszi könnyedséggel keltsen életre akár több évtizedes emlékfoszlányokat. Ilyenkor megint ott téblábolunk a konyhában egy méteres apróságokként, nézzük, ahogy nagymamánk dagasztja a tésztát, várjuk, hogy a töltelékből végre kóstolót kapjunk. Lélekben újra a spájzba titokban beosonó, édességet csipegető gyerkőcök vagyunk, hiába volt az már 40 éve, és hiába hittük, hogy erre már nem is emlékszünk.
A szakirodalom az illatok ezen emlék-felidéző „mellékhatását” Proust-jelenségnek nevezi.
De tudjátok, mi a bámulat netovábbja? Hogy pontosan tudjuk, azt a bizonyos sütit csak és kizárólag nagymamánk tudja úgy elkészíteni. Hiába követjük a pontos receptet, mérjük ki grammra pontosan a hozzávalókat, egyszerűen nem lesz ugyanolyan. Mintha hiányozna valami rejtett hozzávaló – és ami azt illeti, hiányzik is. Egy bizonyos extra élménycsomag, ami észrevétlen hullik bele az ételbe, és bármennyire is szeretnénk, a bolt polcain sem lehet megtalálni.
Fontos tudni, hogy az ételek mind az öt érzékszervünkre hatnak: nemcsak konkrétumot, de kontextust is eszünkbe juttatnak. Az ízek, illatok tehát nemcsak a fogyasztás élményét táplálják, ott lapul mögötte a körülmény is, a hangulat, az érzék: szeretteink megnyugtató közelsége, vagy akár a várakozás keserédes élménye. Nemcsak finom volt tehát az a sütemény, de különleges érzés volt elfogyasztani.
Na, ezt az élménycsomagot kísérli meg felidézi az íz- és illatnosztalgia! Talán az összes nagyi-féle recepthez oda kéne írni rikító, piros nagybetűkkel a csipetnyi só, két kiskanál cukor mellé, hogy négy nagykanál élmény – hogy a testen túl a lelket is megérintse. Mert ez történik, amikor az ételek emlékhordozóvá válnak: felidézik bennünk azt az extra, négy nagykanálnyi élményt.
Ajánljuk még:
A Bodeni-tó a róla szóló útikönyv szerzőjének szemével – Bagó Tündével beszélgettünk
„Tisztító, szent tűz hogyha általéget: Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget” – 5 magyar vers a szerelemről a költészet napjára
„Székelyföldön még nagyon erős az otthonfőzés kultúrája, és ezt fenn is kell tartani” – Szőcs Előd székelyföldi séffel beszélgettünk
