Hétfő este úgy döntöttem, hogy elkezdem Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regényét. A könyv első mondata így szól: „Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.” Öntudatlanul is beleszippantottam a levegőbe, ám a keserűmandula-illat helyett a gyöngyöző húsleves illatát éreztem. Hirtelen elbizonytalanodtam, milyen nap is van, hiszen a húsleves a vasárnapok illata. Régen mindig akkor ettük. Bárhol is legyek a világban,
ha az orromat megcsapja a húsleves forró gőze, úgy érzem, vasárnap van.
Az olvasott sorok és a szobában gőzölgő illat váratlan egybeesése szinte égi jelként követelte, hogy nézzek utána az emlékek és az illatok, ízek közötti tudományos kapcsolatnak. Merthogy biztos van neki – gondoltam. Hiszen kell, hogy legyen valami láthatatlan oka annak, ha húslevest eszek, a vasárnapi ebédek homályát érzem; ha mákos bejglit látok, felvillan nagymamám emlékképe; ha pedig a sparhelt sercegését hallom, az otthon, a melegség és a gyermekkor jóleső érzése kerít hatalmába. Ezekben a pillanatokban megjelenik az emlék, a mozdulat, amiből már minden elhalványult, csak az ízek és az illatok maradtak.
Bámulatos ez az erő, nem? Hogy egy íz, egy illat képes visszarepíteni a gyermekkorba, hogy játszi könnyedséggel keltsen életre akár több évtizedes emlékfoszlányokat. Ilyenkor megint ott téblábolunk a konyhában egy méteres apróságokként, nézzük, ahogy nagymamánk dagasztja a tésztát, várjuk, hogy a töltelékből végre kóstolót kapjunk. Lélekben újra a spájzba titokban beosonó, édességet csipegető gyerkőcök vagyunk, hiába volt az már 40 éve, és hiába hittük, hogy erre már nem is emlékszünk.
A szakirodalom az illatok ezen emlék-felidéző „mellékhatását” Proust-jelenségnek nevezi.
De tudjátok, mi a bámulat netovábbja? Hogy pontosan tudjuk, azt a bizonyos sütit csak és kizárólag nagymamánk tudja úgy elkészíteni. Hiába követjük a pontos receptet, mérjük ki grammra pontosan a hozzávalókat, egyszerűen nem lesz ugyanolyan. Mintha hiányozna valami rejtett hozzávaló – és ami azt illeti, hiányzik is. Egy bizonyos extra élménycsomag, ami észrevétlen hullik bele az ételbe, és bármennyire is szeretnénk, a bolt polcain sem lehet megtalálni.
Fontos tudni, hogy az ételek mind az öt érzékszervünkre hatnak: nemcsak konkrétumot, de kontextust is eszünkbe juttatnak. Az ízek, illatok tehát nemcsak a fogyasztás élményét táplálják, ott lapul mögötte a körülmény is, a hangulat, az érzék: szeretteink megnyugtató közelsége, vagy akár a várakozás keserédes élménye. Nemcsak finom volt tehát az a sütemény, de különleges érzés volt elfogyasztani.
Na, ezt az élménycsomagot kísérli meg felidézi az íz- és illatnosztalgia! Talán az összes nagyi-féle recepthez oda kéne írni rikító, piros nagybetűkkel a csipetnyi só, két kiskanál cukor mellé, hogy négy nagykanál élmény – hogy a testen túl a lelket is megérintse. Mert ez történik, amikor az ételek emlékhordozóvá válnak: felidézik bennünk azt az extra, négy nagykanálnyi élményt.
Ajánljuk még:
A kéz íze: ezért más mindig, ha nagymama készíti a desszertet
Japán sikk, ami itthon is hódít, nem véletlenül: az erdőfürdőzésről
Bárhol, bármikor hozzáférhető és csak nyerhetünk vele – a meditáció áldásos hatásairól
Lelkünk állapota a tányéron: ez állhat a zugevés, túlevés, stresszevés hátterében
Az olyan étkezési zavarok, mint az anorexia, bulimia vagy orthorexia talán már sokaknak ismerősek. De mi van akkor, ha diagnosztizálható zavarról nem beszélhetünk, mégis gondjaink vannak az étkezés területén? Mi a zugevés és miért csináljuk? Miért esszük túl magunkat? Mitől függ, hogy stresszevők vagyunk, vagy egy falat sem megy le a torkunkon olyankor? Ezekre a kérdésekre keressük a választ!
