Nem vagy egyedül a gyászban! – Ilyenek az önsegítő gyászcsoportok a szakértő szemével

Miért kell segíteni a gyászfeldolgozást, mit jelent az, hogy valaki nem tud hozzáférni a gyászához?

A gyász egy természetes folyamat. Vannak ugyan olyan, úgynevezett kombinált gyászreakciók, amelyek terapeuta segítségét is igénylik, de ha az érintettnek van tere és ideje ahhoz, hogy hozzáférjen a saját gyászához, meg tud vele küzdeni. Csakhogy a huszadik, huszonegyedik század társadalmi körülményei között

nem mindig van tér és idő ahhoz, hogy valaki megélje a gyászát.

A rituálék jelentősége átértékelődik, amelyek ennek teret adhatnának, miközben az is gyakori, kimondatlan elvárás a modern társadalomban, hogy az illető legyen jól minél hamarabb, ezért nincs idő sem a gyász megélésére. A hagyományos közösségek szerepe egyre csökken, az emberek ezért sokszor nagyon magányosnak érzik magukat. Izoláltan pedig a veszteségekkel is nehezebb szembenézni. A gyászkíséréssel, a csoportjainkon keresztül a különféle tudással és szemlélettel viszont ez könnyebbé válhat.

Miért gyászolunk nehezebben a mostani korban a korábbi századokhoz képest?

Nem is a veszteség feldolgozásának a nehézségéről van szó, hanem a feltételekről, amelyekben történik. Ma nagyon nehezen férünk hozzá a kollektív tudáshoz, ami a halállal, a haldoklással és a gyásszal kapcsolatos. Például a temetés előkészítéséről sok esetben a családon belül nincs átörökített tudás, míg a hagyományos közösségekben a családon kívüli szereplők is részt vettek ebben. Azonban az ipari társadalomra és a nukleáris családokra jellemző ritmus, az időbeosztást meghatározó tevékenységek miatt ezeknek a közösségeknek egyre kevesebb szerepük lett.

Mire számíthat az, aki csatlakozik egy gyászfeldolgozó csoporthoz?

A csoportok tízalkalmasak, az alkalmak között két hét telik el, és általában hat-nyolc fő vesz részt rajtuk. Nem terápiát alkalmazunk, hanem kifejezetten a szociális területen meghonosodott önsegítő csoportok módszertanával dolgozunk, ahol egymás támogatásán és a sorsközösségen van a hangsúly.

A gyászolók tudják megérteni igazán egymás problémáit,

így megélhetik az érzelmeiket, és nem maradnak egyedül. Sokszor érzik magukat a környezetükhöz képest kívülállónak, nem normálisnak. Itt mindenki hasonló helyzeteken megy keresztül, és ez megkönnyebbülést hoz. Vannak személyes ülések, de a Covid óta az online forma is nagyon keresett, ez utóbbi például a kamaszok esetében kifejezetten pozitív fogadtatásnak örvend. Van egy íve az itt végzett munkának, mindent érintünk, amihez veszteség kötődhet. Úgy szoktam fogalmazni, hogy az első alkalommal mindenki egy nagy zsákkal érkezik, amelyben sok nehézség és fájdalom van, ráírjuk, hogy ez a gyász, és minden ülésen kiveszünk belőle valamit, amit feldolgozunk. Ilyen például az, hogyan reagált a résztvevők környezete, hogyan alakultak a kapcsolataik, milyen érzéseik vannak, hogyan emlékeznek az elhunytra. A gyászfeldolgozó csoportok résztvevői sokfélék, vannak, akiknek már több éve hunyt el a szerettük és csak most jutottak odáig, hogy hozzáférjenek a veszteségérzéshez. Minél heterogénebb egy csoport, annál többet, jobban tudnak egymásnak segíteni.

Milyen nehézségek támadhatnak a gyászidőszakban?

Az elhunytat valószínűleg többen is gyászolják, de a gyász egyedi, ezért saját magunk számára is meglepő tud lenni, mit hoz ki belőlünk, mennyire éljük meg kontrollálhatatlanul az érzéseinket, mennyire tudjuk megosztani őket vagy épp vágyunk egyedüllétre. Emiatt történhet, hogy „nem kompatibilis” a gyászunk a körülöttünk lévő többi gyászolóéval, ami teljesen természetes.

A konfliktusok valószínűsége is megnő ebben az időszakban,

pedig arra számítunk, hogy a nehézségek közepette támogatni tudjuk majd egymást. Az embernek meg kell ismernie magát ebben az új, igen sérülékeny élethelyzetben, ezzel együtt pedig a többi érintettet is. Jellemző, hogy az illető akaratlanul is megfogalmaz saját maga felé néhány kimondatlan elvárást, háttérbe szorítja otthon a saját érzéseit azért, hogy a családtagjai segítségére lehessen. Ezért jó, ha a csoportok segítségével kikerül a saját közegéből, mert ezeken az üléseken mindenki saját jogán van jelen, az ilyen módon összekerült emberek egymás támogatását tudják megélni.

Polcz Alaine 1996-ban alapított, gyásszal foglalkozó munkacsoportjából 2001-ben alakult önálló civil szervezetté a Napfogyatkozás Egyesület, amelynek elnöke Kánya Kinga szociológus, tréner, gyászkísérő. Fő missziójuk, hogy mindenki lehetőséget kapjon a gyászához való hozzáférésre és segítséget annak feldolgozására. Ez leginkább önsegítő, támogató csoportok formájában működik, amelyek országos hálózatát több mint száz önkéntes gyászcsoportvezető segíti. Ezek anyagi helyzettől függetlenül mindenki számára elérhetőek. Október 19-én indult és március végéig tart a gyermekek gyászáról, annak megélésében való segédkezésről szóló programsorozatuk: a vándorkiállítás Sopronban kezd és Debrecenen, Pécsen, Miskolcon át Szegeden is felkereshető.

Mostanában gyakran elhangzik, mi mindent ne mondjunk egy gyászolónak, például azt, hogy majd az idő minden sebet begyógyít. Miért okozhat ez fájdalmat? Mit mondjunk helyette?

Ilyen az is, hogy „mindenki annyit kap, amennyit elbír”. Ezek funkciója, hogy eligazodási pontot adjanak ebben a nehezen megfogható élethelyzetben, ami teljesen érthető. Ettől függetlenül tény, hogy nem segítenek. A csoportokban az első alkalommal mindig beszélünk arról, kinek milyen mondatokat mondtak már a haláleset okán, és ezeket gyakran bántónak élik meg a résztvevők, mintha kicsinyítenék a fájdalmukat. Emellett megjelennek azok a társadalmi attitűdök is, hogy a gyászolót jó tanácsokkal kell ellátnunk, mert azzal segítünk – miközben pont nem ez segít, hanem az, ha megkérdezzük, mire van szüksége. Elképzelhető, hogy a válasz az lesz: csendre. Fontos, hogy bármilyen szükségletet fogalmaz is meg, ez sosem a kérdezőre vonatkozik, vagyis nem arra céloz vele, hogy túl sokat beszél a másik.

Csak hallgassuk meg az illetőt, hagyjuk, hogy kifejezhesse és megélhesse az érzelmeit. 

Nem teljesen jól rögzültek az emberek fejében az úgynevezett gyászszakaszok sem, amelyek nem minden esetben lineárisak. Annyi helyről halljuk azonban őket tévesen, például a különböző filmekből, sorozatokból vagy akár online pszichológiai magazinokból, hogy az emberben bűntudatot képes okozni, ha nem úgy érez, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Azt gondolhatja, hogy még gyászolni sem képes normálisan, pedig ez a jelenség tényleg mindenkinél egyedi, és az egymást követő stációk összekeveredhetnek, ismétlődhetnek is. A társadalom továbbá rengeteg ellentmondásos elvárást támaszt a gyászolók felé, például azt, hogyan jelezze a külvilág felé ezt a folyamatot. Ha fekete ruhában jár, akkor meg kell magyaráznia, miért, de azt is, ha nem.

Van fizikai tünete a gyásznak?

A reakciók nagyon sokfélék lehetnek. Rengeteg kontrollálatlan, egymással akár ellentmondásos érzelem, gondolat van ilyenkor a gyászolóban. Sok viselkedésbeli reakció is megjelenik: például meglepő lehet, hogy egy hétköznapi helyzetben képes örülni, de egy másikat már nehezen él meg, akár egy napon belül is. És megjelenhetnek fizikai reakciók is, sokak számára ezek a kevésbé ismertek. Koncentrációhiány, alváshiány, gyomorbetegségek és szorongás is kialakulhat, amelyeket sokan nem vesznek figyelembe, mert direkt módon nem kapcsolhatóak össze a gyásszal, de a szakembereknek tudatosan kell ehhez viszonyulniuk. Ebben az időszakban a saját halálunkkal való viszonyunk is megváltozik, és sokszor ezek a fizikai reakciók összekapcsolódnak például a halálfélelemmel és innentől már csak egy lépés a spirituális dimenzió, az élet és a halál kérdéséről való gondolkozás, az élet értelmén való merengés.

Bele lehet halni a gyászba? Sokszor tapasztaljuk, hogy egy idősebb ember halála esetén a házastársa is követi, rövid időn belül.

Láttam már olyat, hogy valakinek a gyásza olyan fizikai tünetekben jelentkezett, amelyek nem voltak jól kezelve és nagyon súlyos állapotba került.

A gyász fel tudja erősíteni a már meglévő egészségügyi problémát,

mentális zavart, így ha vannak előzmények, arra érdemes odafigyelni. De direktben nem mondanám, hogy bele lehet halni, és mindannyiunknak fontos tudni, hogy ettől még nem kerülünk mind, akik gyászolunk, veszélyeztetett helyzetbe.

Ha valaki nem szeretne terapeutához vagy önsegítő csoporthoz fordulni, de úgy érzi, hogy elakadt, hogyan kezdheti el saját maga a lelki munkát?

A legtöbben nem jönnek el ezekbe a csoportokba, hiszen nem ez az egyetlen módja a gyászfeldolgozásnak. Teljesen rendben van, ha valakinek megvannak a feltételei, és saját maga hozzáfér a gyászához. Általában van egy-két olyan terület, ami ebben az érzékeny időszakban nagyon nehezen megy, és kihat az élet többi részére is. Ezeket kell megvizsgálni és foglalkozni velük. Fel kell tenni magunknak a kérdést: mi az, ami jól működik, és mely élethelyezetek nehezek? Van-e, akivel meg tudjuk ezt beszélni, akiről úgy érezzük, tényleg figyel ránk és nem tanácsokat oszt vagy megoldást keres? Aki elég teret ad számunkra? Van-e elég, a saját szükségleteink szerint egyedül töltött időnk? Fontos, hogy ne ijedjünk meg attól, ami nem normálisnak tűnik, ne féljünk attól, mások mit gondolnak rólunk, és attól sem, ami bennünk zajlik. De van egy jó hírem: ha valaki megtalálja a saját, egyéni kapaszkodóit, azokba a gyász intenzitása után is kapaszkodni tud,

a veszteség és tapasztalat pedig fokozatosan az életébe fog integrálódni.

Jó ötlet lehet a naplóírás, amelynek formájában beszélgethetünk az elhunyttal vagy írhatunk csak a saját érzéseinkről, gondolatainkról időnként bejegyzéseket. Ez egyfajta szelepként szolgálhat, és sokat tud segíteni. Aki teheti, segítse környezetét azzal, hogy egy kis használati utasítást ad saját magához, amivel az egyébként sokszor eszköztelen, a gyászoló felé nehezen közeledő családtagoknak, barátoknak segíteni tud.

Az Egyesület honlapján szó esik arról, hogy nem csak halálesettel kapcsolatos gyászban segítenek. Konkrétan milyen veszteségekről van szó?

A társadalomban sok stigmatizált veszteség létezik, amelyek körül nincsenek támogató rendszerek, hogy legitimálják az ezzel kapcsolatos érzéseket. Nálunk speciális veszteségekkel kapcsolatos csoportok is indulnak, ilyen az öngyilkosságban elhunytakat gyászolóké, a sérült gyerekeket nevelő szülők veszteségeit feldolgozó közösségek vagy az egészségügyi állapotromlás, amputáció következtében fellépő gyásszal foglalkozó csoportok. A lényeg, hogy mindenki megkapja azt a támogatást, ami validálja az érzéseit, és tudja, hogy nincs egyedül.